2024. október 7-én, Rózsafüzér Királynője ünnepén hivatalosan is Posztulánsok lettünk!

Gyönyörű volt az ünnepség, egy dallal kezdtük, ami a meghívásról – „Neveden szólítalak” – szólt. Azután következett a mi bemutatásunk, Patrícia nővér, a formációnkért felelős nővér, egyenként, nevünkön szólított bennünket, azután felolvasták az általunk választott Bosco Szent János és Mazzarello Szent Mária leveleket és az Evangéliumot.

Jelmondatunk; „Gyertek, nézzétek meg” („Venite e Vedrete”), János evangéliumának 1 fejezete 35-42. vers.

Don Bosco leveléből szeretném kiemelni ezt a mondatot: „Az egyetlen vágyam: boldognak látni titeket most és az örökkévalóságban.”

Mazzarello Mária leveléből pedig ez ragadott meg:

Kegyelem már most a Mennyországban élni, mindig tartsátok szem előtt az alázatot és a szeretetet„.

Az evangélium felolvasása után következett a fő része az ünnepségnek; amikor megkaptuk a posztuláns medált. Phyllis nővér, aki vizitáción van Torinóban, mondott néhány szép szót előtte, amiből kiemelném: „Mostmár posztulánsok vagytok, így már hivatalosan is Krisztus a középpontja életeteknek. Semmi sem könnyű, de semmi sem lehetetlen! Bízzátok rá magatokat a Segítő Szűzanyára.”

Phyllis nővértől megkaptuk a medálokat, majd körbement mégegyszer és a tenyerünkre keresztet rajzolt nárdusolajjal és mindenkit megölelt. Olyan szép volt, ahogy befogadott bennünket az FMA család, mint Posztulánsokat.

Ezután már Posztulánsként elmondtuk a felajánló imánkat a Segítő Szűzanyához és énekeltünk.

A könyörgések és záróáldás után volt egy kis ünnepség, ahol találkozhattunk a tartományfőnökeinkkel, az ismerős nővérekkel és szaléziakkal. Padovából eljött többek között Antonella nővér tartományfőnök, aki képviselte a magyar nővéreket is az ünnepen.

Megható volt ott állni a Segítő Szűzanya előtt és elmondani a felajánló imádságot, így megerősítve Vele és Jézussal a szeretetkapcsolatot.

Mind a 14-en boldogan, és szeretettel telve hivatalosan is a Segítő Szűz Mária Leányai Don Bosco nővérek Rend Posztulánsai lettünk.

Viva Gesù e viva Maria!

„Jöjjetek és meglátjátok” Jn 1,39

2024. október 7-én Torinóban megkezdődött a posztulánsok szerzetesi képzése. Magyarországról
Pelle Dorottya ezen a napon elkezdte a képzésének új szakaszát, posztuláns lett másik 13 lánnyal
együtt. Hálát adunk Istennek hivatásáért és társaiért!

Jelenleg szerzetesi képzésben a novíciátusban két magyar lány is van, Németh Márta első éves novícia, és Nagy Kata másod éves novícia. Pelle Dorottya pedig most kezdte meg posztulánsként szerzetesi képzését. Így Olaszországban a képzés minden évfolyamán van magyar növendék.

2024. szeptember 12. és 17. között a Segítő Szűz Mária Nemzetközi Noviciátus novíciái
Castelgandolfóban, a Szent János tartományban mélyreható tapasztalatokat szereztek Mazzarello anya és Don Bosco életének helyeiről Piemontban, Mornese-ben és Torinóban.

Blancha Sanchez nővér, a mornesei Szent Mazzarello Mária Dominika közösség igazgatója elkísérte a csoportot a Segítő Szűz Mária Leányainak „Szentföldjére”, hangsúlyozva, hogy a föld, a kultúra és a család, az azt alkotó kapcsolatokkal együtt, mennyire szilárd alapokat fektetett le Mazzarello anya személyiségében.

A Roverno megállója, egy patak, amely a mornese-i spiritualitás számos témáját felöleli, volt az a hely, ahol elmélyítették a munka, a közösség és a társadalomba való beilleszkedés fontosságát az országban. A novíciák elmélyítették Mária iránti tiszteletüket, és arra kaptak meghívást, hogy mélyebben vizsgálják meg saját tartozásukat Máriához.

A Valponascában töltött vasárnap ideális hely volt arra, hogy jobban megéljék az Eucharisztia fontosságát, a Jézussal való eleven kapcsolatot, a Jézussal való egység központi szerepe miatt, ami arra késztette őket, hogy elgondolkodjanak azon, hogyan „lehetnek vele”; egyre szorosabban együtt.

Másnap bemutatták nekik Main életének egyik legsötétebb és egyben legjelentősebb pillanatát: a Via Valgelata házában történt betegség időszakát, amelyben megtapasztalta a tehetetlenség érzését, de mindenekelőtt az Isten akaratára való ráhagyatkozást.

Szeptember 17-én a novíciák megkezdték a zarándoklatuk második szakaszát. Colle Don Bosco-n, don Enrico Lupano szalézi atya vezetésével. Ezen a napon meglátogatták a Bosco Szent János születési helyén épült templomot. Az Oratórium emlékirataival a kezükben Don Bosco családi kontextusáról, édesapja: Ferenc alakjának jelentőségéről és Margit mama életének központi szerepéről gondolkodhattak. Délután a morialdoi templomban voltak, és a kis János gondviselésszerű találkozását nézték Don Calossóval.

Másnap „áldásos eső” alatt megálltak Cascina Moglia-ban, Asti tartományban, ahol don Enrico Ponte, a szaléziak novicius mesterének vezetésével elmélkedtek Don Bosco hároméves elkülönüléséről, türelméről, látszólagos „időpocsékolásáról”, aki képes volt ezt az időt elmélkedéssé, munkává és saját vágyainak megélésévé alakítani. Majd a moncuccói templomban szentmisét mutattak be. Ezekből a látogatásokból sem hiányozhatott a játék, az éneklés és a szalézi novíciusokkal való közös megosztás pillanatai.

A zarándoklat harmadik és egyben utolsó állomása: Torino volt. A fiatal Don Bosco nyomdokaiban járva, megismerték papságának kezdeti szakaszát az Assisi Szent Ferenc templomban, a csend és a megkülönböztetés idejét az egyházi bentlakásos iskolában.

A novíciák megismerték a vándor oratóriumot, amelyben Don Bosco elkezdett gondoskodni a fiatalokról. Különösen azokhoz a fontos személyekhez fordultak, akikkel Don Bosco útja során találkozott: Don Giuseppe Cafasso, akitől papnak tanult, Giulia di Barolo márki, innovatív jótékonysági kezdeményezéseivel, mint például a menedék vagy a női foglyok kórháza; a teológus Borel, értékes barát és fáradhatatlan támogató…

„Valdocco, az életszentség földje” volt a következő nap témája, emlékeztetve mindenekelőtt arra, hogy az életszentség benne van a keresztényi hivatásban, a közösség és a fiatalok számára, akik velük találkoznak. A Don Bosco Múzeum termeiben járva ámulatba ejtette őket azoknak a szenteknek – köztük a 30 év alatti fiataloknak – a változatossága és termékenysége, akik megszentelt életet a mindennapi életben, a misszióban vagy a vértanúságban tettek.

Az utolsó napot, szeptember 21-ét a tapasztalat szintézisének és a személyes reflexiónak szentelték. „Mornese-ben és Torinóban egyaránt két olyan életpéldához kerültünk közelebb, amely intenzív családi kapcsolatból, mély imából, a változásra való készségből, a gondviselőik iránti alázatból, a saját útválasztásban tanúsított bátorságból, az Úr iránti engedelmességből és végül a fiatalok megismeréséhez szükséges nagy szívből állt.” a novíciák szavai.

„A zarándoklat során észrevettük, hogy szentjeink életének redőiben oly sok tövis van, amelyek között azonban egy csodálatos rózsa rejtőzik: Isten cselekedete életük konkrétságában. Rajtunk múlik, hogy megleljük-e rózsáinkat a tövisek között. Csak a hit szemére van szükség, hogy meglássuk őket.” a novíciák gondolatai.

Kiskamasz lehettem, körülbelül 12 éves, amikor először fordult meg a fejemben a szerzetesség gondolata. Vajdaságban nőttem fel, azon belül is Bácskában, a Szabadkai Egyházmegyében, Magyarkanizsán. Többek között a szülővárosomban is (több más bácskai település mellett) élnek és dolgoznak iskolanővérek. A magyarkanizsai nagytemplomban régen ők végezték a zenei szolgálatot, alsósként ők tanították nekem a hittant, gyakran jártam velük kirándulni vagy csak egy-egy lelkibeszélgetésre betértem a rendházukba. Őket látva fordult meg először a fejemben, hogy nőként nem csak az anyai hivatás létezik, hanem akár a lelki anyaság is. Az évek során időről időre megtalált engem a szerzetesség gondolata, de mindig elvetettem, mert úgy gondoltam nekem nagy családom lesz, sok gyerekkel.

A gimnázium utolsó évében a legjobb barátnőm és szobatársam elhívott egy katolikus zarándoktáborba, a Jézus Barát Gyalogtúrára. Akkor még vasárnapi keresztényként nem éreztem, hogy nekem ott a helyem, de sok átbeszélgetett és átimádkozott éjszakát követően jelentkeztem résztvevőnek. A tábor előtti hetekben egyszercsak megcsörrent a telefonom, a tábor főszervezője, Balcsák Szilárd atya hívott, hogy lenne-e kedvem csoportvezetőként résztvenni a táborban. Akkor még a hitem elég instabil lábakon állt, nem tudtam vajon én miként segíthetnék a gyerekeknek, hogyan vihetem őket közelebb a Jóistenhez. Ám akkor belevágtam és ott ragadtam hosszú éveken keresztül. Megértettem, hogy Isten hogyan formált engem a gyerekek által és őket általam. Jó volt látni az évek során, hogy akár egy-egy beszélgetés során, a játékok és a gitáros dicsőítő dalok segítségével egyre jobban az Isten felé közelednek, a hitük is egyre mélyebb lesz.

A Jézus Barát Gyalogtúrán túl a torontói „magyar templomban” is foglalkoztam gyerekekkel, ott besegítettem az elsőáldozási hittancsoportba. Továbbá a Rákóczi Alapítvány Magyarságismereti Mozgótáborában pécsi helyi vezetőként és délvidéki referensként kapcsolódtam a határon túli magyar középiskolás diákokhoz. Ezek az alkalmak megerősítettek abban, hogy szeretek a fiatalokkal foglalkozni, s szeretnék még többet tenni értük.

Mindeközben a civil életben előbb filmes szakon tanultam, majd az EWTN Katolikus Televíziónál dolgoztam, ahol napi kapcsolatban voltunk egyházmegyés papokkal, szerzetesekkel és nővérekkel. Az ő életüket látva, velük beszélgetve éreztem azt, hogy az én helyem köztük van. De ekkor még nem tudtam, hogy melyik rendbe vezet a Jóisten. Aztán januárban voltak a szaléziak a tévében és szerelem volt többedik látásra, hiszen korábban már néhány helyen kereszteződtek az útjaink. Úgy éreztem, mintha én mindig is ismertem volna őket és ahogyan ők foglalkoznak a fiatalokkal. Az ő karizmájukba teljesen belepasszolt az, ahogyan én megéltem a gyerekek között töltött időt. Tavasszal egy rövidebb időt töltöttem a szalézi nővérek pesthidegkúti rendházában, majd a nyári lelkigyakorlaton is tovább érlelődött bennem a gondolat, hogy én a Segítő Szűz Mária Leányai közt vagyok otthon. És így szerzetesként is teljesülhet a vágyam, hogy a szaléziak nagy családjában sok gyerekkel foglalkozhassak.