1950-ben a Magyar Állam megvonta Rendünk, a Segítő Szűz Mária Leányai (FMA) szerzetesrend működési engedélyét. 1989-ben nyílt lehetőség az újraindulásra. Először a helyi püspöktől kellett nyilatkozatot kérni, hogy a Rend 1950-ben működött Magyarországon, majd ennek birtokában a Minisztériumhoz fordulni a működési engedély megadásáért. Ezt 1989. december elején kaptuk meg.
1950-ben nem volt ingatlanunk, a nővérek plébániai iskolákban, óvodákban dolgoztak, szolgálati lakásban éltek. Tehát nem volt mit visszakérnünk 1989-ben. Nem tudtuk megkezdeni a közös életet. 1990. január 31-én, Don Bosco ünnepén egy másfél szobás kis lakásban összeköltözött 1 nővér és 3 jelölt. Jelezni akartuk az Elöljáróknak, hogy komolyan gondoljuk a szerzetesi életet. Februárban a Madre (Generális Anya) elküldte hozzánk Maria Bianchi nővért, Tartományfőnöknőt és Anna Maria Deumer Visitatrice nővért, hogy segítsenek nekünk. Együtt mentünk el Takács Nándor székesfehérvári püspök atyához, aki a Püspöki Konferenciában a szerzetesekért volt felelős. Ő 3 címet adott nekünk. Az első a Pesthidegkúti új plébánia épülete volt, ahová előző karácsonykor költözött be az idős plébános úr. Amikor kiszálltunk a kocsiból, Mária nővér összecsapta a kezét: „Mennyi gyerek! Mennyi fiatal! Itt maradunk! Nem próbálkozunk tovább!” Én nem láttam mást, csak egy öreg nénit, aki a Temető utcán távolodott tőlünk, és egy botos öreg bácsit, aki a Templom utcán közeledett felénk… Hallgattam. Csak ezután jelentkeztünk Miklós József plébános úrnál, aki megmutatta a házat. Szép lépcső vezetett föl az üres padlástérbe. Tartományfőnöknőnk papírt, ceruzát kért, berajzolta a falakat. „Itt elfér a kápolna, 3 nővér és 5 jelölt. Júniusra legyen kész!”- mondta. Hazautaztak, s mi kaptuk a pénzt az építkezéshez. A szétszórva, kint lakó nővéreknek a Vatikán megadta a választási lehetőséget: vagy kint maradnak megszokott otthonukban, vagy Közösségbe költöznek. Az idős, beteg nővérek a helyben maradást választották. Egy nővér vállalta a közös életet. De a Közösséghez legalább 3 nővér szükséges. A Tartományfőnöknő megkérdezte az Olaszországban élő magyar nővéreket, ki akar hazajönni. Ketten vállalták. Megnyílt az út az újraindulás előtt!
1990. július 2-án Roboz Etelka nővér és 5 jelölt beköltözött a 1029 Templom köz 1-be. A templom búcsú napja volt: Sarlós Boldogasszony ünnepe. Szabadtéri misén mutatott be minket a plébános úr a falu népének, s egyben közölte, hogy 4-én 3 hétre kórházba megy, a nővérek áldoztatnak, litániát tartanak, betegeket látogatnak, mindenben forduljanak hozzánk bizalommal… Este hálatelt szívvel énekeltünk Te Deum-ot: hazaérkeztünk.
Július 20-án este 11-kor érkezett meg a Keletibe Bognár Anna nővér és Jeriga Anna nővér. Ekkor vált teljessé a közösség. 24-én Dauner János atya, szalézi vikárius bemutatta az első szentmisét kápolnánkban. Ezzel megnyílt az első rendházunk a rendszerváltozás után.
Mit csináltunk? Liturgiát vezettünk – amit lehetett. Etelka nővér megkapta az áldoztatási engedélyt. Elég sok öreg és beteg tartotta az első pénteket. 2 jelölt gimnáziumban tanított, ketten Mogyoródra jártak hittant tanítani, 1 a tanítóképző főiskola utolsó évét járta. Szeptemberben megnyitottuk az oratóriumot, szüleikkel – nagyobbrészt anyukákkal – vártuk a gyerekeket beszélgetni, kézműveskedni (nemezelés, kosárfonás, agyagozás, gyertya mártogatás és öntés, gyöngyfűzés és szövés), játszani, és Kocsi Márta népi iparművész vezetésével rajzolni, mézeskalács figurákat sütni. Családoknak farsangi bált szerveztünk sok játékkal.
Helyet adtunk és részben szerveztük az Európában működő a Segítő Szűz Mária Leányai által vezetett szakmunkásképző iskolák vezetőinek szervezett konferenciát.
1992-ben kezdtük el a hivatás pasztorációt. Kéthavonta tartottunk a szerzetes élet iránt érdeklődő lányoknak találkozót. Elindítottunk egy egyszerű kis újságot Hajnalcsillag címmel.
Kicsinek bizonyult a rendház, ezért az olasz tartományunk segítségével a földszinten egy nagy oratórium teremmel, az emeleten 1 kápolnával, 1 hittanteremmel és 4 kicsi cellával bővítettük a helyet. Ezt látva több szülő kérte, hogy az apróságoknak létesítsünk óvodát. Ez egyszerre nem ment, de délelőttönként önkéntes óvó nénikkel oratóriumot nyitottunk óvodáskorú gyermekeknek, s elkezdtük egy óvoda tervezését.
1994-ben összehívtuk a szalézi lelkiséggel szimpatizáló, minket sokat segítő személyeket, s aki szívesen vette, azzal megindítottuk a Szalézi Munkatársak képzését. 1995. június 14-én Péliföldszentkereszten Havasi József Tartományfőnök atya kezébe nyolcan tettek Munkatársi ígéretet.
A szülők számára havonta egyszer bibliodráma foglalkozás volt Dr. Potzner Irén vezetésével, aki később baba-mama klubot is vezetett. 94-től a tanév végén családi lelkigyakorlatra mentünk Barsi Balázs atyához Sümegre – ebből hagyomány is lett. Eleinte óvó nénit is vittünk magunkkal az aprónép örömére. Hagyománnyá váltak a családi kézműves táborok is – általában augusztus 1-5 között.
Közben épült az óvoda. 1996. december 5-én Ternyák Csaba püspök atya áldotta meg. 3 csoporttal indult, most 4 csoporttal működik.
Jelenleg a pesthidegkúti közösség nővérei a következő területeken tevékenykednek: a Szent Család Óvodában óvónőként, a Klebelsberg Kúno és Remetekertvárosi Általános Iskolában hitoktatóként, Tordasi Sajnovics János Általános Iskolában hitoktatóként, a hidegkúti és tordasi szalézi oratóriumban, hivatáspasztorációban, működtetik a Don Bosco Nevelési Központot, animátorképzéseket, nyári táborokat, különböző intézményekben lelkinapokat tartnak, a plébániai életben bekapcsolódnak, a szerzetesi élet iránt érdeklődő lányokat befogadják rövidebb vagy hosszabb időre, hogy megtapasztalják a közösségi életet és részt vesznek az országos ifjúsági programokban szervezőként vagy résztvevőként. Ebben a közösségben történik a szalézi szerzetesi képzésnek első szakasza, az úgynevezett jelöltség.