Hogyan szolgálsz a szalézi családban, mivel foglalkozol, mit tanulsz?
Szauer Anna vagyok, harmadéves tanító szakos hallgató, szakkollégista és szalézi animátor. A hétköznapjaimat Budapesten töltöm, hétvégente viszont szívesen megyek haza Egerbe a családomhoz, ahol felnőttem. Talán 1. vagy 2. osztályos voltam, amikor az első nyári oratóriumomat töltöttem Egerben mint táborozó, de 2-3 év táborozás után valahogy elkeveredtem a szalézi családtól. A 10. osztály utáni nyáron csatlakoztam ismét, akkor már segítőként az egri táborhoz. Egerben tettem ígéretet mint animátor, azóta az egri és a tartományi programok szervezésében is szívesen munkálkodom.
Miért lettél animátor, és mi volt az a pillanat, amikor azt érezted: „ebben nekem helyem van”?
Én kifejezetten ellenálltam az animátorságnak. Az első segítős nyaramon csupán az 50 óra közösségi szolgálatomat szerettem volna teljesíteni, a kötelezőknél egy percnél sem szerettem volna tovább maradni. De mégis jól éreztem magam, elsősorban talán az animátorközösség miatt. Hasonló, hitüket gyakorló fiatalokból álló közösség hiányában szerettem volna, hogy legyen helyem az oratóriumban. A közösség erejének kezdőlökete után a pozitív visszajelzések, az első ragaszkodó táborozók és a saját, tevékenykedésemre irányuló elégedettségem és fejlődni akarásom megerősítette bennem, hogy ebben nekem van helyem. Így jöttem rá, hogy kölcsönösen szükségünk van egymásra az oratóriummal. Állítólag, ahol a tehetségünk és a világ szükségletei találkoznak egymással, ott van a hivatásunk. Szeretem azt gondolni, hogy ügyesen mozgok az oratórium falai között, és hogy mindenkinek szüksége van egyfajta oratóriumra, így bíztam benne, hogy nekem ez lehet a hivatásom, ezért szerettem volna animátor lenni.
Nemcsak a nővérekkel szolgálsz, hanem a Szalézi Ifjúsági Mozgalomban (Szalimban) is. Nagyon sokrétű a munka, mind a női, mind a férfiág mellett jelen vagy? Mit tapasztalsz: miben más egy-egy közösség működése? És a jógyakorlatokat hogyan emeled át egyikből a másikba?
Nagy hála van bennem, hogy mind nővérek, mind atyák és testvérek mellett volt már lehetőségem animátorként szolgálni, mert mindenhonnan más-más értékeket vittem tovább. Szerintem akarva-akaratlanul kialakul bármiféle különbség a nemek arányából, a helyi közösség létszámából, a rendelkezésre álló időből és eszközökből, az eltérő igényekből és a különböző „alapélményekből” fakadóan, így minden közösségnek másra lesz külön szeme és figyelme. Nem tartom magam egyetlen dologban kimagaslóan jónak, inkább mindenhez egy kicsit konyítok, így minden közösségben azt az énemet igyekszem hasznosítani, amire a legnagyobb szükség lehet. A Szalimmal és általuk más oratóriumok animátoraival való közös munka kiemelkedő élmény számomra. Amit „otthonról” hozunk jógyakorlatot, azt megtanítjuk egymásnak és kölcsönözzük a saját oratóriumunkba, ezek általában az újdonság erejével tudnak hatni. A tartományi programok közös szervezése során pedig a sok különböző látásmód, gondolat és szokás hatalmasra tárja a kreativitás kapuját, így lesz végtelenül motiváló és élvezetes a közös munkánk.
Mit tanultál a szerzetesektől – akár a férfi ágtól, akár nővérektől, animátortársaktól–, ami a saját hitedet vagy életedet formálta? Vagy Mazzarello Szent Máriától, akit az életéről írt musicalben főszereplőként alakítasz?
Az igazi figyelem, az egymásra való odafigyelés értékét tanultam a szalézi családtól. Az egyik legelső élményem a szaléziakról egy BoscoFesztem-ről származik, amikor először találkoztam a nem egri közösséghez tartozó szerzetesekkel és atyákkal. Megdöbbentő volt számomra, hogy csupán egyszer mutatkoztam be nekik, és a hét végére már magabiztosan a becenevemen szólítottak. Apróságnak tűnhet, de nekem nagyon sokat jelentett, mert az éreztem és érzem azóta is, hogy amit mondok és mesélek, az valóban hallgató fülekre és figyelemre talál.
Mazzarello Mária alakjának megformálása eleinte aggodalommal töltött el, hogy vajon mennyire lesz idegen érzés egy szentéletű, szerzeteséletre elhívott és azt teljességgel megélt nőalakot megformálni egy életszentség útján csak bukdácsoló, hasonló hivatástudattal nem rendelkező lányként. Egyszerre tűnt túl soknak és elérhetetlennek tőle bármit is tovább vinnem, de a bizalom erénye sokszor jut eszembe róla. Mária azt hallotta: „Rád bízom őket!”. Hiszem, hogy én is szeretettel és felelősséggel tartozom a rám bízottakért, miközben saját életemet pedig a Jóistenre bízhatom, akiben a szent nem kételkedett.
Volt olyan tábori vagy évközi pillanat, ami nagyon megmaradt benned?
Számtalan oratóriumi emlék él bennem élénken, inkább egy bizonyost érzést emelnék ki, ami számomra a hamisíthatatlan „nyári orat” érzés. A tábor előtti hetekben gyakran nézzük az egri oratórium még csendes udvarát zsenge, zöld füvével, ami a kéthetes tábor után kitaposott, színét vesztett, kopár területté válik. A két állapot között viszont több 100 fiatal tölti meg az udvart játékkal, nevetéssel, örömmel, barátsággal és hittel. Én is az oratórium udvarához hasonlóan érzek: a tábor előtt a két hét eseményeit még nem ismerve, kicsit félve és bizonytalanul, de lelkesen és energikusan indulok a tábor 0. napjára. A két hét alatt az oratórium udvarához hasonlóan rendkívüli intenzitással formálódok legbelül, az érzéseim mintha fogócskázó oratóristák szaladgálnának bennem. Majd a tábor utáni utolsó simítások végeztével kimerülten, néha kicsit túlhajtva pihenek meg néhány napra. De ahogy az udvarunkon is mindig új és erős fűszálak nőnek, úgy bennem is újra és újra kihajt az animátor hivatásom csírája. Ez a körforgás elengedhetetlen része az animátorságomnak.
+1 Megcsörren a telefonod és Don Bosco keres. Mit mondanál neki, milyen kérdés van benned az animátori utadon jelenleg?
Meglepettségemben talán szóhoz sem jutnék. Csupán annyit kérdeznék, hogy büszke-e arra a szalézi animátorra, aki most vagyok. Ha örömmel tekint a tevékenykedésemre, nem is kérdeznék többet, csak próbálnám ezt az örömét az animátorságom által még tovább őrizni.
