Elvi nővér és Kati nővér vezetésével egy szép napsütéses szeptemberi délelőtt elindultunk Egerből 9-en kolisok Vácra, hogy kimozduljunk a megszokott monoton életből, hogy közösségben legyünk egymással és az Úrral.
Ettől a lelkigyakorlattól nem vártam mást, mint hogy a rohanó életben picit meg tudjak állni, Rá tudjak nézni és tudjak egy erős elhatározást tenni, hogy igenis minden nap szánok időt arra, hogy Vele legyek, hogy elmondhassa nekem, hogy mit vár el tőlem. Mivel nagyon sűrű nyarat tudhatok a hátam mögött és egy nehéz év áll előttem, még inkább éreztem, hogy most szükségem van arra, hogy megálljak pár napra és nyitott legyek arra, amit Ő akar nekem mondani. Nem csak a tanulmányaim miatt érzem nehéznek ezt az évet, ami előttem áll, hanem abból a szempontból is, hogy a diploma megszerzése után tulajdonképpen mit is kezdjek az életemmel. Nem egyszerűen csak munka szempontjából érdekes ez a kérdés, hanem a hivatás szempontjából is. Itt máris rákanyarodunk ennek a pár napnak a témájára, amely a hivatások köré orientálódott. Azt hiszem, minden keresztény fiatalban felmerülnek ezek a kérdések. Merre menjek? Kire hallgassak? Hogyan tudnám eldönteni, hogy mire hív az Úr? Mit tehetnék, hogy meghalljam az Úr hangját? Nem könnyű kérdések és sokszor nem is mer az ember mélyebben foglalkozni ezzel, mert fél, hogy mi történik akkor, ha az Istennek nem az a terve vele, amit ő kigondolt magának. Így, ezzel a belső félelemmel érkeztem meg én is Vácra, de elhatároztam, adok teret az Úrnak, hogy szóljon hozzám. Mielőtt azonban még rátértünk volna erre a témára mélyebben, kipakoltuk csomagjainkat, elfoglaltuk a szállást és kisétáltunk a Duna partjára. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy mindenki felszabadult és senkinek sem kell azon gondolkodnia, hogy mik a kötelességei a következő négy napban. Visszaérve jóízűen megvacsoráztunk, majd elkezdtük a lelkigyakorlatot. Több előadást, is meghallgathattunk ez alatt a pár nap alatt, és beszélgethettünk róla, amelyekből csak egy pár mondatot emelnék ki, amely rám nagyon inspirálóan hatott ebben a pár napban.
„Lépj ki egy olyan közegből, amit ismersz, egy olyan közeg felé, amit még nem.”
„Merjetek kockáztatni!”
„A hit nem menedéke, hanem az eszköze a bátorság nélküli embereknek.”
„Soha ne békülj meg a saját hibáiddal!”
„Az emberekkel való kapcsolatomat vizsgálom-e a nap végén, vagy csak a teljesítményemre koncentrálok?”
„Ha nem tanulunk meg szeretni, akkor nem fogunk tudni örülni sem.”
„Áldozat nélkül nincs szeretet.”
„Ne legyen az életed verseny a többiekkel szemben!”
„A szabadság nem az, hogy azt teszem, amit akarok, hanem az, hogy azt teszem, ami az adott helyzetben a leghelyesebb!”
„A lényeg, hogy mint a mozaikkocka, beleépüljünk Isten tervébe.”
„Nem mindegy, hogy milyen csomagolásban mutatjuk be az egyházat.”
Az előadások végén mindig kaptunk pár képzést, amelyet az utána lévő silenciumban átgondolhattunk, átimádkozhattunk. Őszintén bevallom, ez elején nem volt könnyű több órán keresztül csendben maradni, de a lelkigyakorlat vége óta egyre inkább igénylem ezt a mindennapi csendet. Minden este szentségimádáson vettünk részt, ahol különösen is közel éreztem magam az Úrhoz. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy a többiekkel egy irányba nézünk és hogy ugyanaz az Atyánk, akihez, mint legjobb barátunkhoz, bármikor fordulhatunk. Csütörtök reggel egy beszámolót is meghallgathattunk Nóritól, aki a confronto-i útjáról mesélt nekünk, másnap pedig egy filmet nézhettünk meg egy lányról, aki csodás módon mutatott az életével tanúságot. Ez a film arra tanított engem, hogy bár egy hívő embernek sokszor bizony nem könnyű az árral szemben úszni, de csak így találhatjuk meg a teljes boldogságot az életünkben. A lelkigyakorlat végén konkrét elhatározásokat tehettünk a jövőkre vonatkozóan, majd összepakoltunk és visszaindultunk a valóságba, ahol ez a lelkigyakorlat csak most veszi kezdetét igazán. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy itt Vácon ez a lelkigyakorlat megvalósulhasson.
Bialkó Mónika
