Részlet Troncatti Szent Mária életéből: A belső vágy

Mária rokonszenves, életerős, nagylelkű  lánnyá serdült. Egyszer odaült nővére, Catterina mellé, és bizalmasan megjegyezte: 
– Misszionárius nővér akarok lenni! Mégpedig a leprások között. 
Testvére értetlenkedett: 
– Miért akarsz elmenni olyan messzire? Nem  tudsz itthon mások javára lenni? Látod, mekkora a szükség a faluban is!
– Te itt maradhatsz! Én nem! Nekem mennem kell! – válaszolt egyfajta belső tűzzel, mint  aki még nem érti, de érzi a szívében, hogy hol a helye.
Amikor 16 éves lett, az akkori plébánossal,  Cellerino Testini atyával is megosztotta belső  vágyát.
– Jót tenni? Persze, ez rendben van! De ahhoz minek elmenni a faluból? – tette fel a kérdést ő is. Később azonban felismerte, hogy nem nem holmi szeszélyről  van itt szó, hanem az Isten csendes, de határozott hívásáról.
Mária akkoriban odafigyelt az aggódó szavakra, de nem  tudta elhallgattatni azt, amit magában érzett. A családjában nem is szólt semmit: tudta, hogy szülei elleneznék. Mária várt, várakozott.

A fiatal Mária mert odahallgatni a szívében szóló Istenre, és ezzel együtt hagyta magát elkísérni, másokkal keresni Isten akaratát az életében. Tiszta szándékkal ismételte magában újra és újra: “Íme, itt vagyok, legyen meg a te akaratod az életemben Istenem.” A fiatal Mária kétségek, kérdések között is vissza-visszatalált Ahhoz, Aki őt hívta. Ilyenkor újra béke költözött a szívébe.

Istenem, miként vagy jelen, amikor nyugtalankodom?

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, add meg híveidnek, hogy töredelmes szívvel készüljünk Húsvét ünnepére. Engedd, hogy a magunkra vállalt nagyböjti önmegtagadás mindnyájunk lelki javára váljék. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen.

Részlet Troncatti Szent Mária életéből: A tanítónő, aki elkísér

Mária vidám, talpraesett, tanulékony kislány volt, örömmel játszott és gyakran viccelődött  társaival. Az iskolás évei kezdetén egy kedves  tanítónő, Margherita Buila az olvasás és írás  tanítása mellett elkísérte őt az Isten felé vezető úton is: felismerte és ápolta Mária nyitottságát, gyermeki fogékonyságát. A faluban csak a  negyedik osztályig tartott az oktatás. Az általános iskola utolsó osztályára, amely Olaszországban az 5. osztály, már nem volt lehetősége. 1893-ban Buila tanítónő, látva Mária előmenetelét, külön felkészítette őt, hogy mégiscsak letehesse az ötödikes osztályozó vizsgákat. Miközben így tanítgatta, egyik alkalommal egy torinói folyóiratot, a Szalézi Értesítőt adta a kezébe, amelyben Don Bosco-ról és a Szalézi Családról olvashatott, ahogy a világban hirdetik az Evangéliumot.  

A misszionáriusokról érkező hírek különös hatást gyakoroltak rá. Megmozdult valami a szívében. Ahogy olvasta, hogy nővéreket,  a Segítő Szűz Mária Leányait, más néven Don  Bosco Szalézi Nővéreit is küldik misszióba, a  plébániai hitoktatás és a családjában megélt  hit felébresztették benne a vágyat, hogy Istent  hirdesse ott, ahol még nem ismerik. Mélyen  elraktározta, őrizte, és táplálta a szívében ezt a  vágyat, ezt az álmot. 

A kis Mária nem növekedett egyedül: bizalommal megnyitotta szívét Istennek. Ebben kísérte el őt Buila tanítónő, akire igazak lehetnek Ferenc pápa szavai: képes volt szemlélődni,megindulni vagy épp megállni a kis Mária előtt; levette saruját a szent földje előtt. Gyöngéd közelsége egyszerre gyógyított, bátorított, hogy Mária szívében az élet lassan kivirágozzon, ajándékká érlelődjön mások számára. 

Istenem, hogyan vethetem le ma sarumat a másik szíve, szent földje előtt?

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, add, hogy mindig helyesen gondolkodjunk, és a jót készségesen meg is tegyük, így mi, akik nálad nélkül létezni sem tudunk, segítségeddel tetszésed szerint élhetünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen.

Részlet Troncatti Szent Mária életéből: A véletlenek

Egy alkalommal, ugyanúgy az alpesi legelőkön a kis Mária társaival együtt tüzet gyújtott,  hogy parázson krumplit süssenek. Egy hirtelen széllökés felszította a tüzet, és feléje fordította a lángokat. Könnyű ruhácskája egy pillanat alatt meggyulladt, gyapjúharisnyája lángra kapott, és megégette a bőrét. Az úton váratlanul felbukkant egy ismeretlen férfi, aki észre vette a nagy bajt, gyorsan segítségükre sietett,  és hamar eloltotta a Mária testét perzselő tüzet. Majd elküldött egy kisfiút a közeli Apricába, hogy vegyen gyógyolajat. Ahogy ápolta  Mária sebekkel teli végtagjait, halkan megjegyezte: „Szegény kislány, vajon tudja-e még valaha használni kezeit, lábait?” Valóban, Mária  lábai csak nagyon sokára gyógyultak meg és  örökre megmaradtak rajtuk a súlyos égési sérülés nyomai. Azonban mindkét karja és keze  néhány órával a történtek után teljesen ép és  egészséges lett, a tűznek nyoma sem látszott.

Mennyi beteg, sebesült embert kell majd meggyógyítania ennek a két kéznek, miközben imái a lélek sebeit gyógyítják!  

Talán véletlen, hogy épp ott, épp akkor, pont úgy jön egy ember, aki tud segíteni a gyermekeknek. Talán véletlen, hogy a kis Mária kezei meggyógyultak. És még mennyi véletlen történik vele az életében. Troncatti Mária számtalanszor észrevette a sok apró csodát, melyek  az isteni gondviselés jelei voltak számára, megtapasztalta ahogy az Úr odafordul gyermekeihez, gondoskodik teremtményeiről. “Engedte, hogy az Isten gyógyítsa őt, hogy aztán másokat gyógyíthasson a mennyei Atya szeretetét közvetítve.

Istenem, hogyan jelenik meg ma a Te gondviselésed számomra, bennem és általam?  

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, tekintsd jóságosan néped buzgóságát. Add, hogy testi önmegtagadásaink és jó cselekedeteink gyümölcseként lélekben újjászülessünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen.

Részlet Troncatti Szent Mária életéből: “Nem féltem, az Úr vigyázott rám!” 

A kis Mária hatévesen lett elsőáldozó. Testvére, Catterina,  így mesélt róla:  

„Akkoriban nem lehetett minden nap szentáldozáshoz járulni, csak hetente háromszor. Mária nem szalasztott el egy alkalmat sem, hogy magához vegye Jézust, misére azonban minden reggel elment.” 

Tízéves korában egy alkalommal, amikor a  kecskékre vigyázott az Alpe del Col d’Apricán,  hirtelen olyan sűrű köd ereszkedett le az alpesi hegyoldalra, hogy szinte semmit sem lehetett látni. Mária útra kelt, hogy megkeresse a  szétszéledt kecskéket. Már a vacsora is készen  volt, de a lány még nem tért haza. Szülei, a rokonok, szomszédok lámpásokkal felszerelkezve keresték őt egész éjszaka a veszélyekkel teli erdőben; különösen azért, mert tudták, hogy a kislány félős természetű. Hajnalban végre rátaláltak, ahogyan egy  bokor tövében aludt. Felébresztve aggódva kérdezgették:  

– Jaj, kicsi Mária, nem féltél? 

– Nem, nem féltem! Éreztem a szívemben a  vasárnapi szentáldozás kegyelmét. Az Úr vigyázott rám!

A szentté avatás posztulátora, Pierluigi Cameroni atya így ír erről: “Hány sötét erdőn kell majd Máriának áthaladnia élete során! Az amazóniai őserdő embert próbáló szolgálatot jelent majd. Mennyi megpróbáltatás, fáradtság, veszély…Mária pedig akkor is így imádkozik:

“Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt. Füves legelőkön pihentet, nyugodt vizekhez vezet. Felüdíti lelkemet, az igaz úton vezérel, az ő nevéért. Ha sötét völgyben járok is,nem félek semmi bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” (vö. Zsolt 23)

Így válik a sűrű esőerdő  “szívből szeretett hazájává” és az Eucharisztiából fakadó erő lesz számára az útravaló, amely élete utolsó napjáig végigkíséri.” 

Istenem, miként vezetsz, kísérsz ma engem? 

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, tekints jóságosan házad népére, és add, hogy átjárja lelkünket az utánad való szent vágyakozás, és a testi önmegtagadás gyakorlásával szívünk megtisztuljon.

Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen.

Részlet Troncatti Szent Mária életéből: Egy élet elkezdődik

Az olaszországi Lombardiában, Brescia megyében, az Alpok déli lábánál fekvő Camonica-völgyben található egy kicsiny kis település,  Corteno Golgi. Itt látott napvilágot 1883. február 16-án Troncatti Mária Benvenuta.

Szülei,  Giacomo Troncatti és Maria Rodondi, az alpesi  téli hideg ellenére másnap elvitték a kis Máriát  a helyi Santa Maria Assunta plébániára megkereszteltetni. Tizennégy gyermekük közül hat  érte meg a felnőttkort: Catterina, Maria, Elisabetta Lucia, Angelina,  Agnese és Giacomo.

A jómódú  nemesi család mindennapjait a hegyekben  végzett fáradságos munka, valamint a nehézségekben, küzdelmekben az Istenre való  ráhagyatkozás és a hálaadás határozta meg.  Életük szorosan összekapcsolódott a plébánia  életével: az Evangéliumról hallott tanítás vezette döntéseiket, segítették a szegényeket, ott álltak a nehézséggel küzdők mellett.

Az alpesi zord hideg nem akadályozta meg, hogy Troncatti Mária Benvenuta megkapja a keresztséget, melyben Isten örök szövetséget kötött vele. A szülők részéről nem holmi megszokásról volt szó, az Isten részéről pedig nem valami meggondolatlan munkaszerződésről. Az Isten, mint minden embert, megszentelte a kis Máriát a keresztségben, eltörölhetetlen módon megpecsételte szeretet kapcsolatukat a “jóság és a bőség szövetségével”. Ezt ápolta, segítette a szülői gondoskodás minden helyzetben: a nehézségekben, megpróbáltatásokban, a fáradságos munka közepette, a hétköznapok ismétlődésében, valamint az apró örömök, ünnepek közepette is.
A Nagyböjti időszak lehetőség arra, hogy felkészüljünk a Húsvétra, amikor megújíthatjuk keresztségi fogadalmunkat, megerősíthetjük elhatározásunkat, hogy a mindennapokban tudatosan Isten gyermekeként szeretnénk élni.

Istenem, hogy tekintettél rám, amikor megteremtettél?

Könyörögjünk,
Üdvözítő Istenünk, téríts magadhoz minket, és oktass szent tanításoddal, hogy lelkünk javára váljék minden jó cselekedet, amellyel Húsvétra készülünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen.