FMA logo
Évközi 21. vasárnap

Évközi 21. vasárnap

Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Botránkoztok rajta? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: „Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki.”
Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter felelt neki: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” Jn 6, 60-69

Jézus önmagát adja az Oltáriszentségben: az emberek ezt „kemény beszéd” – nek tartják.
Jézus tanítását csak hittel fogadhatjuk el. Ez teljes értelmi meghódolást kíván tőlünk.
Péterrel valljuk: „Uram, az örök élet igéi nálad vannak!”.

Évközi 11. vasárnap

Évközi 11. vasárnap

„Ezután így szólt: Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja hogyan. Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás.
Majd így szólt: Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van, de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai. Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az Igét, hogy meg tudják érteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.” Mk 4, 26-34

„Ezután így szólt: Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja hogyan. Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás.
Majd így szólt: Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan az, mint a mustármag. Amikor a földbe vetik, kisebb minden magnál, amely a földön van, de ha elvetették, felnő és nagyobb lesz minden veteménynél. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai. Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az Igét, hogy meg tudják érteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.”

Jézus példabeszédeiben a föld minősége csodákat tesz a pici magokkal, amelyek minden elvárás ellenére nagyra nőnek. Ilyen az Isten országa. Ebben az Országban az Úr a szívek fölött uralkodik, az emberi szívek fölött. A szív buzgósága és szeretete hozza meg az élet gyümölcsét.
Tehát nagyon fontos ismernünk és nevelnünk a szívünket. Tudjuk mi van benne?  Néha jó egy kicsit megállni és találni időt olyan lelkiismeret vizsgálatra, amelyben nemcsak azt nézzük mit tettünk és mit nem tettünk, hanem azt is mi van a szívünkben? Tiszta szeretet Isten és embertársaink iránt, vagy még lapul ott egy kicsi alattomos önzés,  hiúság, vagy saját érdekeink keresése?
Kérjük a Szentlelket, hogy szívünk legyen tiszta, vagyis mindig megtisztulásra vágyakozó… így nagy esélyünk van arra, hogy – nem is tudjuk hogyan – az életünk bőséges gyümölcsöt hoz a szeretetben.

Évközi 11. vasárnap

Évközi 30. vasárnap

Jerikóba érkeztek. Jerikót tanítványai és nagy tömeg kíséretében hagyta el. Útjuk mentén egy vak koldus, Bartimeus, Timeus fia üldögélt. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus jön arra, kiáltozni kezdett: “Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Sokan csitították, hogy hallgasson el. e azonban annál jobban kiabált: “Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus erre megállt: “Hívjátok ide”, mondta. Azok odaszóltak a vaknak: “Bátorság, kelj föl, téged hív.” Erre ledobta köpenyét, fölugrott és odasietett Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: “Mit tegyek veled?” “Mester, kérte a vak, azt, hogy lássak.” Jézus így szólt hozzá: “Menj, hited meggyógyít téged.”
Azonnal visszanyerte látását és csatlakozott hozzá az útján. (Mk 10,46-52)

Vakon imádkozni annyi, mint úgy érezni, mintha Isten távollétében imádkoznék, pedig Ő itt van, csakhogy én érzéketlen vagyok.

Túl nagy életem zaja, túl sok a tennivaló, az idő mindig rohan, emberek hada kereszteződik közted és köztem… nem látlak és nem érhetek hozzád, csak talán hangom juthat hozzád…
Innen a kicsinységemből, ültemből a földről… első próbálkozásra halkra sikerednek szavaim: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! …
Bizonytalan vagyok, képtelenség, hogy Te ide, hozzám jöjj… magamra és sorsomra tekintek… vágyaim vannak, többet akarok, de Veled, Uram!…

A dolgok világától elvakítva pont, hogy mélységek bejárására érzem magam képesnek.
Ha úgy gondolok magamra, mint a világmindenség egy részecskéjére, mulandó, törékeny és jelentéktelen porszemnek látom magam; ha azonban befelé fordulok, azt látom, hogy ebben a mérhetetlenségben semmi sem elég nagy ahhoz, hogy csordultig töltsön engem vagy kielégítsen valami. Egyedül, Uram, Te teheted ezt meg. Te, aki a magad számára teremtettél engem.

Meg kell állnunk a titok előtt, amelybe még nem hatoltunk bele, Ő előtte! De talán még előbb szólítanunk kell Istent, kiáltanunk kell hozzá keresve az utat, amíg az meg nem nyílik előttünk. Vagy míg valaki segítségünkre nem siet, és előbb csak elcsitít minket, hogy magunk mélységeibe tekinthessünk, majd pedig azt mondja: Bátorság! Kelj föl, téged hív!

Ki vagyok én Neked…, és Te ki vagy nekem, hogy én is ledobtam köpenyemet, fölugrottam és odasiettem hozzád? És mikor most veled vagyok már szavam sincs, vágyaim, kérdéseim,…, helyett csak annyit tudok én is kérni: Add, hogy lássak!

    • Felfedtem-e már saját vakságomat? Mi vakíthat engem?
    •  Saját lelki mélységeimet megtapasztaltam-e már? Mikor? Hogyan? 
    • Isten távollétében vagy közelségében érzem magam? Mit ajándékoz nekem pillanatnyi helyzetemben? Azzal a fénnyel, amely sötétségünkbe van bezárva. Egy ihletés, egy szó, egy érzés, egy tettre késztetés lehet mostantól fogva utunk, reményünk, igazi kincsünkké válhat.
    • Milyen érzéseket kelt bennem: „Azonnal visszanyerte látását és csatlakozott hozzá az útján.” (közömbösség, boldog megértés, hála, öröm, csodálkozás,…)? Vajon miért?