Sok helyen megfordulva szerzetesként, sok fiatal és sok ember érdeklődve tekint ránk. Én sem vagyok egy csodabogár… Egyszerűen éltem és élem a mindennapjaimat.  Szívesen megosztom veletek hivatásom történetét.

Egy katolikus családból származom. Édesanyám és nagymamám gyermekkoromtól megtanítottak imádkozni. Ovis koromtól hittanra jártam, majd általános iskolás koromban elkezdtem járni hittantáborba. Ugyanolyan gyermek voltam, mint bárki más. Vasárnaponként a családommal együtt jártunk szentmisére. Így a kereszténység nem állt távol tőlem kezdetektől fogva.

Középiskolás koromban volt egy jó plébánosunk, aki sokat foglalkozott velünk fiatalokkal. Elvitt minket mindenféle ifjúsági találkozókra, táborokra, lelkigyakorlatokra. Nagyon fontos volt számára, hogy jó közösségben, értékesen éljük a mindennapjainkat.

Egy alkalommal elmentünk Homokkomáromba a Nyolc Boldogság Katolikus Közösséghez egy Szent József hétre. Szent József a munkások védőszentje. Így ezen a héten segítettünk az ottani szerzetes közösségnek az újonnan épült kápolna festésében, a ház körüli munkákban. Mindemellett pedig volt lehetőségünk arra, hogy bekapcsolódjunk az ő imáikba, napi egy órás egyéni szentségimádásra volt lehetőségünk, és munka közben sokat tudtunk velük is beszélgetni az életükről és a bennünk felmerülő kérdésekről. Az igazat megvallva, nem nagyon vonzott ez a hét 17 és fél évesen, és csak a barátaim miatt mentem el erre a programra. Mint mindenkire, így a barátok rám is hatást gyakoroltak és ott voltam. A Jóisten erre a hétvégére nagy dolgokat tartogatott számomra, hiszen, amennyire nem szerettem volna elmenni, a hét végén annyira nehezen indultam el haza. Nem tudtam és nem értettem, hogy honnan jön az az érzés a szívemben, hogy én is így szeretnék élni. Hazatérve nem hagyott nyugodni ez az érzés és gyóntató atyámmal megosztottam mindazt, ami bennem zajlott.

Érettségi előtt állva elkezdtem arról gondolkodni, hogy merre tovább az életben. Mivel az ének tanári szakhoz szükség lett volna a zongora tudásra is, amivel én nem rendelkeztem, tovább kellett gondolkodnom, hogy mégis hogyan tudnám elképzelni a jövőmet. Rájöttem, hogy mennyire fontos számomra az Istennel való kapcsolatom és egyre jobban feléledt bennem a vágy, hogy segítsek másoknak is megismerni a minket szerető és hozzánk közeli Istent. Így kezdtem el a Katekéta -Lelkipásztori Munkatárs szakot a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.

A főiskola évei alatt katolikus kollégiumban voltam, a suliban is szerzetesekkel együtt tanultam, az Antióchia ifjúsági közösség aktív tagja voltam. Mindez lehetőséget adott arra, hogy minél jobban megismerkedjem a körülöttem levő szerzetesek által a szerzetesi hivatással. Eljutottam a Ferences Szegénygondozó nővérekhez, jártam hozzájuk hivatástisztázó alkalmakra is, de a szívemben valahogy azt éreztem, hogy egyre jobban erősödik bennem a szerzetesi hivatás, de nem itt és nem ebben a közösségben.

Idővel megismertem a Szociális Testvéreket is, ahol hasonló érzések voltak a szívemben, így tovább kerestem a hivatásomat.

A főiskola mellett dolgoztam, hogy tudjak segíteni a családomnak, hogy magam is boldoguljak az életemben, ezért látszólag mindenem megvolt. A közösségem, amihez jó volt tartozni. Munkahelyem, ami a megélhetésemet biztosította. Azt tanultam, amit igazán szeretek. Kell még ennél több? Látszólag nem lett volna másra szükségem… de a szívemben mégsem találtam a boldogságot. Egyre inkább elkezdtem azt keresni, hogy mi is az, ami hiányzik az életemből. Akkoriban megfogalmaztam, hogy ami leginkább hiányzik az a szoros Istenkapcsolat, amivel mindig a szoros időbeosztásom miatt küzdenem kellett. Amikor ezt felfedeztem, akkor tudatosan elkezdtem keresni, hogy hogyan is lehetek boldog az életemben, vagy mi az, ami hiányzik.

Egy lelkigyakorlaton arra kértek minket, hogy fogalmazzunk meg egy életcélt. Ez nem más volt, mint az, hogy: „Isten szeretetében szeretnék élni és ezzel a szeretettel szolgálni”. Amikor ezt az életcélt megfogalmaztam, akkor a hétköznapokban próbáltam megélni. Ez vezetett oda, hogy ahogy megismertem a Szalézi rend férfi ágát, akkor szorosabban kapcsolódva hozzájuk a szolgálatban egyre jobban megéltem az életcélomat. Sokat beszélgetve az akkori lelkivezetőmmel, megismerve Don Boscot eljutottam oda, hogy valami hasonlót szeretnék élni én is az életemben, amiben jelen van a folyamatos szolgálat. Így ismertem meg a Don Bosco Nővéreket, ahol a hivatástisztázó alkalmak és a nővérekkel való szorosabb megismerkedés által otthon érezhettem magam.

Hivatástörténetemben mindig azt mondom, hogy ahogy egy gyermek születésére 9 hónapot várunk, úgy az én konkrét első lépésemre 9 évet vártunk. Sokat gondolkodtam, hogy valóban megtehetem-e ezt a lépést az életemben. Most pedig hálát adok, hogy azt a boldogságot, amit kerestem, megtaláltam és a mindennapjaimban megélhetem.