Részlet Troncatti Szent Mária életéből: “Nem féltem, az Úr vigyázott rám!” 

A kis Mária hatévesen lett elsőáldozó. Testvére, Catterina,  így mesélt róla:  

„Akkoriban nem lehetett minden nap szentáldozáshoz járulni, csak hetente háromszor. Mária nem szalasztott el egy alkalmat sem, hogy magához vegye Jézust, misére azonban minden reggel elment.” 

Tízéves korában egy alkalommal, amikor a  kecskékre vigyázott az Alpe del Col d’Apricán,  hirtelen olyan sűrű köd ereszkedett le az alpesi hegyoldalra, hogy szinte semmit sem lehetett látni. Mária útra kelt, hogy megkeresse a  szétszéledt kecskéket. Már a vacsora is készen  volt, de a lány még nem tért haza. Szülei, a rokonok, szomszédok lámpásokkal felszerelkezve keresték őt egész éjszaka a veszélyekkel teli erdőben; különösen azért, mert tudták, hogy a kislány félős természetű. Hajnalban végre rátaláltak, ahogyan egy  bokor tövében aludt. Felébresztve aggódva kérdezgették:  

– Jaj, kicsi Mária, nem féltél? 

– Nem, nem féltem! Éreztem a szívemben a  vasárnapi szentáldozás kegyelmét. Az Úr vigyázott rám!

A szentté avatás posztulátora, Pierluigi Cameroni atya így ír erről: “Hány sötét erdőn kell majd Máriának áthaladnia élete során! Az amazóniai őserdő embert próbáló szolgálatot jelent majd. Mennyi megpróbáltatás, fáradtság, veszély…Mária pedig akkor is így imádkozik:

“Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt. Füves legelőkön pihentet, nyugodt vizekhez vezet. Felüdíti lelkemet, az igaz úton vezérel, az ő nevéért. Ha sötét völgyben járok is,nem félek semmi bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” (vö. Zsolt 23)

Így válik a sűrű esőerdő  “szívből szeretett hazájává” és az Eucharisztiából fakadó erő lesz számára az útravaló, amely élete utolsó napjáig végigkíséri.” 

Istenem, miként vezetsz, kísérsz ma engem? 

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, tekints jóságosan házad népére, és add, hogy átjárja lelkünket az utánad való szent vágyakozás, és a testi önmegtagadás gyakorlásával szívünk megtisztuljon.

Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen.