Hogyan lettél szalézi animátor, hogyan ismerkedtél meg a szalézi családdal?

Csorba Áron vagyok, 17 éves, a Mogyoródi Oratóriumban szolgálok szalézi animátorként. Már egészen kicsi korom óta, első osztályos koromtól kezdve járok a nyári oratóriumokba. Gyerekként először csak a játék, a közösség és a tábori hangulat fogott meg, de évről évre egyre jobban megszerettem ezt a közeget. Itt ismerkedtem meg a szalézi családdal, és itt tapasztaltam meg először, milyen az, amikor a hit, a vidámság és a közösség ennyire természetesen összetartozik. Az unokatestvéreim is szalézi animátorok voltak, és mindig csodálattal néztem, ahogyan szolgálnak. Lelkesedéssel követtem őket a táborokban, figyeltem, hogyan foglalkoznak a gyerekekkel, és bennem is lassan megszületett a vágy, hogy egyszer én is így adhassak tovább abból, amit kaptam.

Mit tanulsz a gyerekektől / fiataloktól magadról?

A gyerekektől rengeteget tanulok. Megtanítanak arra, hogyan kezeljek váratlan helyzeteket, hogyan reagáljak türelemmel, és hogyan kommunikáljak világosan és hatékonyan.

Mi az, amit kívülről nem látnak az emberek az animátori szolgálatból?

Kívülről talán nem látszik, mennyi munka és előkészület van az animátori szolgálat mögött. Egy-egy program, tábor vagy délután nem csak abból áll, ami a gyerekek előtt történik. Tervezés, egyeztetés, lelki felkészülés és sok háttérmunka előzi meg. És talán az sem látszik, hogy ha nincs mögötte szív, akarat és lélek, akkor az egész elveszíti az értelmét. Az animátorság nem pusztán feladat, hanem szolgálat, illetve csak akkor él, ha belülről fakad.

Hogyan segítitek egymást animátorként?

Animátorként igyekszünk egymást is támogatni. Próbáljuk tehermentesíteni a másikat, ha látjuk, hogy elfáradt, a keze alá dolgozni, amikor szükséges, és ott lenni mellette, ha éppen egyedül maradna egy nehezebb helyzetben. Nemcsak munkatársak vagyunk, hanem közösség is, akik számíthatnak egymásra

Ha ma bemutathatnád személyesen egy barátodnak Don Boscot aki nem ismeri még hogyan mutatnád be őt magad mellett?

Ha ma bemutathatnám egy barátomnak Don Bosco-t, azt mondanám róla: ő az a pap, aki nem félt lemenni a játszótérre a fiatalok közé. Nem egy távoli, komoly alak, hanem valaki, aki tudott nevetni, focizni, beszélgetni, és közben észrevétlenül Istenhez vezetni. Úgy mutatnám be, mint egy olyan embert, aki hitt bennem akkor is, amikor talán én még nem hittem volna magamban. És azt mondanám, ha ma élne, valószínűleg ugyanúgy ott állna mellettünk az oratóriumban csak talán egy focilabdával a kezében.