Ma imádkozzunk Máriához mindazokért, akik azt élik meg, hogy elveszítették az útjukat vagy bizonytalannak érzik magukat. Találjanak őrző angyalokat és megfelelő személyeket útjaikon.

Egy késő délutánon egy falubeli őslakos érkezett, és azt mondta Mária nővérnek:

– „Jöjjön azonnal. A feleségem nagyon beteg.”

Mária nővér furcsán bizonytalan volt:

– „De uram, mindjárt leszáll az éj.”

– „Kérlek – sürgette az ember – a falunk közel van.”

Mária nővér fogta a szokásos kis orvosi táskáját és elindult vele. Egy óra gyaloglás után megkérdezte:

– „Hol van a kunyhód?”

– „Itt közel.”

Továbbmentek… majd tovább…

– „Azt mondod: közel. De hol?”

– „Gyere, gyere.”

Még mentek, majd egyszer csak lövéseket, kiáltásokat, kutyaugatást hallottak. A falubeli megállt és így szólt Mária nővérhez:

– „Várjon itt.”

Elrohant. A nővér várt egy kicsit. Elővette a rózsafüzér olvasóját a zsebéből és elkezdte imádkozni. Az ember nem jött vissza. Mit tehetett volna? Hiszen nem ismerte a visszafelé vezető utat.

Egyszer csak felbukkant egy fehér kutya, és felé szaladt, ugatva. Mária nővér nézte, lehajolt, hogy megsimogassa. De a kutya megharapta a ruhája szélét, és húzni kezdte. Mária nővér kénytelen volt követni, lépésről lépésre, követte őt addig, míg végül elérte a missziójuk helyét.

Hazatérve azonnal mondta a nővértársainak, akik aggódva várták:

– „Adjatok enni ennek a… ”

…amikor kimondta azonnal észrevette, hogy a kutya már el is tűnt.

(A. Magna Bosco, Selva mio spavento mia gloria, p. 60–61.)