Elhatározzuk, hogy imádkozunk Máriához, azokért az emberekért, akik minket segítenek. Azokért, akik nekünk segítséget nyújtanak.

Amikor Troncatti Mária nővér épp visszatért Sucúából, hívták, hogy egy súlyosan beteg falubeli őslakos asszonyhoz menjen. Fogta a kis orvosi táskáját és a botját, és elindult, egy fiatal falubeli, Juan Nankitai kíséretében. Órákon át mentek. Át kellett kelniük egy folyón, amely akkor éppen nem okozott nehézséget.

Miután megvizsgálta és ellátta a beteget, hazafelé indultak. De időközben a folyó annyira megáradt – a hegyekből hirtelen lezúduló, szokásos hirtelen jött esőzés miatt –, hogy Juan alig talált egy pontot, ahol úgy tűnt, át lehetne kelni. Keresztet vetettek, és bementek a vízbe.

Mária nővér a fiatal kezét fogta, aki botjával tapogatta a medret és nagyon lassan haladt előre. Egyszer csak Mária nővér megcsúszott egy sima kövön, kiejtette a botot a kezéből és elesett: az áramlat rendkívül erős volt. Juan így kiáltott:

– „Fogódzzon az övembe, öleljen át engem!”

Ő így is tett, miközben tovább ismételgette az Üdvözlégyeket. Juan mint egy erős bika küzdött minden erejével, egyik kezében a botot tartva, a másikkal a víz sodrását vágva, végül átjutott a túlpartra, segítve Mária nővért is.

(A. Magna Bosco, Selva mio spavento mia gloria, p. 47.)