A mai imádságban elkötelezzük magunkat, hogy a Szeplőtelen Szűz Mária oltalmába ajánljuk mindazokat, akik a természeti katasztrófák következményeit szenvedik.

1915. június 25-én heves vihar csapott le a városra. Troncatti Mária nővér éppen visszatért a rendházba, hogy nővérképzéséhez tartozó ápolói tanulmányait folytassa Chiara nővérrel, aki szintén ápolónő volt. Épp késői reggelijüket ették, dél körül. A refektórium a földszinten volt, és az udvarra nézett.

Hirtelen a Teiro-patak megáradt, és erejénél fogva leomlott az út támfala. Az égből, a földről és a közeli tenger felől érkező víztömeg vadul elárasztotta a refektóriumot. A két nővér felmászott egy székre, onnan az asztalra, de rémülten látták, hogy a vízszint ijesztő gyorsasággal emelkedik. Ekkor Mária nővér fogadalmat tett:

„Segítő Szűz Mária, ígérem, hogy ha megmentesz engem ettől az áradástól, és Giacominót [a testvéremet] megvéded a háborúban, akkor misszionárius leszek.”

Az asztalt elsodorták az örvények, átvitte őket az udvarra, majd a különböző áramlatok felborították. Kettőjüknek már csak a nyakáig ért a víz. Abban a pillanatban Mária úgy érezte, mintha valami egy zsalugáter felé lökné. Megkapaszkodott benne, majd felmászott a léceken, elérte az emeleti korlátot, és átlendült rajta. Segített Chiarának is, aki ugyanazon az útvonalon követte. Végül mindketten biztonságba kerültek.

(Fordítva: A. Magna Bosco, Selva mio spavento mia gloria, 11. o.)