Elkötelezzük magunkat, hogy Máriához imádkozunk, hogy bizalmat nyerjünk a kísértés és a nehézség pillanataiban.

Egy nap Troncatti Mária nővér egy bentlakó lánnyal együtt egy távoli falu felé tartott. Egy ponton, az erdő sűrűjében, azt érezte, hogy a lábai megdermednek: egy kígyó tekeredett köréjük. Visszafojtott lélegzettel sikerült annyit suttognia: „La culebra” („A kígyó”).

A lány, megrémülten, így szólt hozzá:

„Mária nővér, ne mozduljon!”

Ő pedig mozdulatlanul maradt, és csak az Üdvözlégy imádságokat ismételgette.

Pillanatok teltek el – amelyek óráknak tűntek – szorongással teli feszültségben. Aztán a kígyó lazított a szorításon és elkúszott onnan. A lány szólalt meg elsőként, miközben Mária nővér a hideg verejtéket törölte le:

– Ó, Mária nővér, ha nem ment volna el, mi történt volna?

– Nagyon egyszerű: meghaltam volna. De látod, hogy a Szűzanya őrködik fölöttünk? Menjünk hát tovább.

(A. Magna Bosco, Selva mio spavento mia gloria, p. 62.)

Ma imádkozzunk Máriához mindazokért, akik azt élik meg, hogy elveszítették az útjukat vagy bizonytalannak érzik magukat. Találjanak őrző angyalokat és megfelelő személyeket útjaikon.

Egy késő délutánon egy falubeli őslakos érkezett, és azt mondta Mária nővérnek:

– „Jöjjön azonnal. A feleségem nagyon beteg.”

Mária nővér furcsán bizonytalan volt:

– „De uram, mindjárt leszáll az éj.”

– „Kérlek – sürgette az ember – a falunk közel van.”

Mária nővér fogta a szokásos kis orvosi táskáját és elindult vele. Egy óra gyaloglás után megkérdezte:

– „Hol van a kunyhód?”

– „Itt közel.”

Továbbmentek… majd tovább…

– „Azt mondod: közel. De hol?”

– „Gyere, gyere.”

Még mentek, majd egyszer csak lövéseket, kiáltásokat, kutyaugatást hallottak. A falubeli megállt és így szólt Mária nővérhez:

– „Várjon itt.”

Elrohant. A nővér várt egy kicsit. Elővette a rózsafüzér olvasóját a zsebéből és elkezdte imádkozni. Az ember nem jött vissza. Mit tehetett volna? Hiszen nem ismerte a visszafelé vezető utat.

Egyszer csak felbukkant egy fehér kutya, és felé szaladt, ugatva. Mária nővér nézte, lehajolt, hogy megsimogassa. De a kutya megharapta a ruhája szélét, és húzni kezdte. Mária nővér kénytelen volt követni, lépésről lépésre, követte őt addig, míg végül elérte a missziójuk helyét.

Hazatérve azonnal mondta a nővértársainak, akik aggódva várták:

– „Adjatok enni ennek a… ”

…amikor kimondta azonnal észrevette, hogy a kutya már el is tűnt.

(A. Magna Bosco, Selva mio spavento mia gloria, p. 60–61.)

Elhatározzuk, hogy imádkozunk Máriához, azokért az emberekért, akik minket segítenek. Azokért, akik nekünk segítséget nyújtanak.

Amikor Troncatti Mária nővér épp visszatért Sucúából, hívták, hogy egy súlyosan beteg falubeli őslakos asszonyhoz menjen. Fogta a kis orvosi táskáját és a botját, és elindult, egy fiatal falubeli, Juan Nankitai kíséretében. Órákon át mentek. Át kellett kelniük egy folyón, amely akkor éppen nem okozott nehézséget.

Miután megvizsgálta és ellátta a beteget, hazafelé indultak. De időközben a folyó annyira megáradt – a hegyekből hirtelen lezúduló, szokásos hirtelen jött esőzés miatt –, hogy Juan alig talált egy pontot, ahol úgy tűnt, át lehetne kelni. Keresztet vetettek, és bementek a vízbe.

Mária nővér a fiatal kezét fogta, aki botjával tapogatta a medret és nagyon lassan haladt előre. Egyszer csak Mária nővér megcsúszott egy sima kövön, kiejtette a botot a kezéből és elesett: az áramlat rendkívül erős volt. Juan így kiáltott:

– „Fogódzzon az övembe, öleljen át engem!”

Ő így is tett, miközben tovább ismételgette az Üdvözlégyeket. Juan mint egy erős bika küzdött minden erejével, egyik kezében a botot tartva, a másikkal a víz sodrását vágva, végül átjutott a túlpartra, segítve Mária nővért is.

(A. Magna Bosco, Selva mio spavento mia gloria, p. 47.)

Elkötelezzük magunkat, hogy a Szűzanyához imádkozunk, azokért a fiatalokért, akik háború és erőszak körülményei között élnek.

Amikor a misszionáriusok többnapi dzsungelben való gyaloglás után megérkeztek Mendezbe, azt látták, hogy a missziót mintegy nyolcvan fegyveres kivari veszi körül, nyilakkal, dárdákkal és machetékkel.

Corbellini atya elmagyarázta: a két kivari csoport közötti összecsapásban megsérült az egyik törzsfőnök lánya, s mivel az idegen orvos nem tudta meggyógyítani, ide hozták a misszióba. A lány jobb karját súroló golyó a mellkasába fúródott. A golyó eltávolításához sebész kellett volna.

A törzsfőnök szavai fenyegetően hangzottak:

„Ha a lány nem gyógyul meg, nemhogy nem engedjük a misszionáriusokat Macasba, de mindenkit megölünk…”

Mindenki Mária nővérre nézett könyörgő szemmel. A püspök pedig rövid töprengés után így szólt hozzá:

Elkötelezzük magunkat, hogy a Szűzanyához imádkozunk minden fiatalért, aki háború vagy erőszak közepette él.

„Tárd fel a sebet, Mária nővér. Mi imádkozni fogunk közben.”

„Nem vagyok orvos, püspök atya” – felelte. – „És milyen eszközökkel operáljak?”

„Van nálam egy kis jódoldat” – mondta Corbellini atya.

„Mi pedig megyünk a templomba, hogy Szűz Mária, a Keresztények Segítsége közbenjárását kérjük” – tette hozzá Mioletti anya, és a többiek követték.

Nyilvánvaló volt, hogy ez a műtét inkább a hitre és az imára támaszkodik, mint az emberi eszközökre. A misszionáriusok összegyűjtötték minden bátorságukat és reményüket…

Troncatti nővér vizet forralt, sterilizálta a zsebéből elővett kis bicskát; kimosta (a sebet), a tályogot, jódot tett rá, kitapintotta a duzzanat közepét, és így szólt: „Mária, Keresztények Segítsége”, majd határozott vágást ejtett. A golyó úgy pattant ki, mintha alulról lökték volna meg, a padlóra esett, ahol a kivarik örömrivalgással kapták fel.

A műtét után a harmadik napon a kivari törzs már útnak is indulhatott a távoli vidékre, és az erdő dobok hangjából hallatszott, hogy békében távoznak.

(Fordítva: A. Magna Bosco, Selva mio spavento mia gloria, 24–25. oldal.)

A mai imádságban elkötelezzük magunkat, hogy a Szeplőtelen Szűz Mária oltalmába ajánljuk mindazokat, akik a természeti katasztrófák következményeit szenvedik.

1915. június 25-én heves vihar csapott le a városra. Troncatti Mária nővér éppen visszatért a rendházba, hogy nővérképzéséhez tartozó ápolói tanulmányait folytassa Chiara nővérrel, aki szintén ápolónő volt. Épp késői reggelijüket ették, dél körül. A refektórium a földszinten volt, és az udvarra nézett.

Hirtelen a Teiro-patak megáradt, és erejénél fogva leomlott az út támfala. Az égből, a földről és a közeli tenger felől érkező víztömeg vadul elárasztotta a refektóriumot. A két nővér felmászott egy székre, onnan az asztalra, de rémülten látták, hogy a vízszint ijesztő gyorsasággal emelkedik. Ekkor Mária nővér fogadalmat tett:

„Segítő Szűz Mária, ígérem, hogy ha megmentesz engem ettől az áradástól, és Giacominót [a testvéremet] megvéded a háborúban, akkor misszionárius leszek.”

Az asztalt elsodorták az örvények, átvitte őket az udvarra, majd a különböző áramlatok felborították. Kettőjüknek már csak a nyakáig ért a víz. Abban a pillanatban Mária úgy érezte, mintha valami egy zsalugáter felé lökné. Megkapaszkodott benne, majd felmászott a léceken, elérte az emeleti korlátot, és átlendült rajta. Segített Chiarának is, aki ugyanazon az útvonalon követte. Végül mindketten biztonságba kerültek.

(Fordítva: A. Magna Bosco, Selva mio spavento mia gloria, 11. o.)

Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepére, 2025. december 8-ára készülve a Segítő Szűz Mária Leányai Intézetének Szalézi Családi Tanácsa egy kilencedet javasol, melynek címe:

„Bízzatok, a Szűzanya közel van!”

A kilenced bemutatásakor Leslie Sándigo Ortega nővér, az Intézet Szalézi Családjának tanácsosa a következőképpen magyarázza a témaválasztást és a szerkezetet:

Troncatti Mária nővér október 19-i szentté avatásával az Úr megáldott minket azzal, hogy új szentet adott az Intézetnek és a Szalézi Családnak. Miközben a 2025-ös Szeplőtelen fogantatás ünnepére készülünk, Intézetként együtt szeretnénk járni az Úrral és dicsérni őt szeretett Troncatti Mária nővérünk életéért és szentségi tanúságtételéért, aki Máriában segítőtársra, tanítóra és példaképre talált.

A kilencedet Troncatti Szent Mária életének olyan részei ihlették, amelyekben a Szűzanya közvetlen jelenléte és oltalmazása megjelenik személyes és közösségi életében, valamint küldetésében. Egész élete mély közösségben bontakozott ki Máriával, rendíthetetlen bizalomban fejeződve ki. Az Üdvözlégy Máriákat lelke leheleteként ajánlotta fel, és ebből az imából erőt, nyugalmat, türelmet, kreativitást és missziós buzgalmat merített.

Minden nap Troncatti Szent Mária életének egy epizódját láthatjuk, amely elősegíti az elmélkedést és a bizalmat Mária jelenlétében a mindennapi életben és elkötelezettségben.

Konkrét gyakorlatként a közösségeket arra biztatják, hogy imádkozzák a rózsafüzért, és azt a Szeplőtelen Szűzhöz intézett imával zárják, megújítva a hála, a könyörgés és a bizalom érzését, ahogyan ő maga mondta nővérének, Katalinnak: „Nagy szívességet kérek mindenkitől: hogy minden este lefekvés előtt imádkozzátok a Rózsafüzért. Ezt a szívességet kérem mindenkitől.” A Boldogságos Szűzanya az, aki ezt kívánja, és hogy imádkozzunk oly sok bűnös megtéréséért. Én mindig imádkozom mindnyájatokért, és ti is imádkozzatok értem.” (Troncatti Mária nővér levelei, 56. sz.)

Troncatti Szent Máriával együtt, lelkesedéssel és szeretettel kezdjük ezt a kilencedet a Szeplőtelen Szűzanya, Tanítónő és állandó társunkhoz tartó utunkon!