Sok helyen megfordulva szerzetesként, sok fiatal és sok ember érdeklődve tekint ránk. Én sem vagyok egy csodabogár… Egyszerűen éltem és élem a mindennapjaimat.  Szívesen megosztom veletek hivatásom történetét.

Egy katolikus családból származom. Édesanyám és nagymamám gyermekkoromtól megtanítottak imádkozni. Ovis koromtól hittanra jártam, majd általános iskolás koromban elkezdtem járni hittantáborba. Ugyanolyan gyermek voltam, mint bárki más. Vasárnaponként a családommal együtt jártunk szentmisére. Így a kereszténység nem állt távol tőlem kezdetektől fogva.

Középiskolás koromban volt egy jó plébánosunk, aki sokat foglalkozott velünk fiatalokkal. Elvitt minket mindenféle ifjúsági találkozókra, táborokra, lelkigyakorlatokra. Nagyon fontos volt számára, hogy jó közösségben, értékesen éljük a mindennapjainkat.

Egy alkalommal elmentünk Homokkomáromba a Nyolc Boldogság Katolikus Közösséghez egy Szent József hétre. Szent József a munkások védőszentje. Így ezen a héten segítettünk az ottani szerzetes közösségnek az újonnan épült kápolna festésében, a ház körüli munkákban. Mindemellett pedig volt lehetőségünk arra, hogy bekapcsolódjunk az ő imáikba, napi egy órás egyéni szentségimádásra volt lehetőségünk, és munka közben sokat tudtunk velük is beszélgetni az életükről és a bennünk felmerülő kérdésekről. Az igazat megvallva, nem nagyon vonzott ez a hét 17 és fél évesen, és csak a barátaim miatt mentem el erre a programra. Mint mindenkire, így a barátok rám is hatást gyakoroltak és ott voltam. A Jóisten erre a hétvégére nagy dolgokat tartogatott számomra, hiszen, amennyire nem szerettem volna elmenni, a hét végén annyira nehezen indultam el haza. Nem tudtam és nem értettem, hogy honnan jön az az érzés a szívemben, hogy én is így szeretnék élni. Hazatérve nem hagyott nyugodni ez az érzés és gyóntató atyámmal megosztottam mindazt, ami bennem zajlott.

Érettségi előtt állva elkezdtem arról gondolkodni, hogy merre tovább az életben. Mivel az ének tanári szakhoz szükség lett volna a zongora tudásra is, amivel én nem rendelkeztem, tovább kellett gondolkodnom, hogy mégis hogyan tudnám elképzelni a jövőmet. Rájöttem, hogy mennyire fontos számomra az Istennel való kapcsolatom és egyre jobban feléledt bennem a vágy, hogy segítsek másoknak is megismerni a minket szerető és hozzánk közeli Istent. Így kezdtem el a Katekéta -Lelkipásztori Munkatárs szakot a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.

A főiskola évei alatt katolikus kollégiumban voltam, a suliban is szerzetesekkel együtt tanultam, az Antióchia ifjúsági közösség aktív tagja voltam. Mindez lehetőséget adott arra, hogy minél jobban megismerkedjem a körülöttem levő szerzetesek által a szerzetesi hivatással. Eljutottam a Ferences Szegénygondozó nővérekhez, jártam hozzájuk hivatástisztázó alkalmakra is, de a szívemben valahogy azt éreztem, hogy egyre jobban erősödik bennem a szerzetesi hivatás, de nem itt és nem ebben a közösségben.

Idővel megismertem a Szociális Testvéreket is, ahol hasonló érzések voltak a szívemben, így tovább kerestem a hivatásomat.

A főiskola mellett dolgoztam, hogy tudjak segíteni a családomnak, hogy magam is boldoguljak az életemben, ezért látszólag mindenem megvolt. A közösségem, amihez jó volt tartozni. Munkahelyem, ami a megélhetésemet biztosította. Azt tanultam, amit igazán szeretek. Kell még ennél több? Látszólag nem lett volna másra szükségem… de a szívemben mégsem találtam a boldogságot. Egyre inkább elkezdtem azt keresni, hogy mi is az, ami hiányzik az életemből. Akkoriban megfogalmaztam, hogy ami leginkább hiányzik az a szoros Istenkapcsolat, amivel mindig a szoros időbeosztásom miatt küzdenem kellett. Amikor ezt felfedeztem, akkor tudatosan elkezdtem keresni, hogy hogyan is lehetek boldog az életemben, vagy mi az, ami hiányzik.

Egy lelkigyakorlaton arra kértek minket, hogy fogalmazzunk meg egy életcélt. Ez nem más volt, mint az, hogy: „Isten szeretetében szeretnék élni és ezzel a szeretettel szolgálni”. Amikor ezt az életcélt megfogalmaztam, akkor a hétköznapokban próbáltam megélni. Ez vezetett oda, hogy ahogy megismertem a Szalézi rend férfi ágát, akkor szorosabban kapcsolódva hozzájuk a szolgálatban egyre jobban megéltem az életcélomat. Sokat beszélgetve az akkori lelkivezetőmmel, megismerve Don Boscot eljutottam oda, hogy valami hasonlót szeretnék élni én is az életemben, amiben jelen van a folyamatos szolgálat. Így ismertem meg a Don Bosco Nővéreket, ahol a hivatástisztázó alkalmak és a nővérekkel való szorosabb megismerkedés által otthon érezhettem magam.

Hivatástörténetemben mindig azt mondom, hogy ahogy egy gyermek születésére 9 hónapot várunk, úgy az én konkrét első lépésemre 9 évet vártunk. Sokat gondolkodtam, hogy valóban megtehetem-e ezt a lépést az életemben. Most pedig hálát adok, hogy azt a boldogságot, amit kerestem, megtaláltam és a mindennapjaimban megélhetem.

Szeretném elmesélni nektek, hogyan formálta Isten az életemet:
Egy nagyobb faluban nőttem fel, Lengyelországban. Öt testvérem van, én vagyok a negyedik. Vallásos családból származom, minden vasárnap mentünk misére, bár nem mindig együtt. Nálunk nem volt szokásban a „családi mise”, választhattunk melyik misére megyünk. Gyermekkoromban tartoztam egy gyerek-közösséghez. Átlagos élet, semmi különös. Mindig arról álmodtam, hogy majd lesz férjem, sok gyerekem, és kertes házban fogunk lakni. Soha nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek, az mindig a nővérem akart lenni. Ő hétköznap is járt misére, és minden rendezvényre, amit a plébánia szervezett. Én, mint a jó keresztények, csak vasárnap és néha-néha hétköznap jártam. Egyszer a családunkban volt egy beszélgetés a szerzetesi életről, és akkor az Édesanyám mondta, hogyha valaki szerzetes akar lenni, akkor hivatást kell kapnia az Istentől. Én még nem tudtam, hogy mi az, hogy hivatás, azt hittem, hogy levélben jön, nagyon megijedtem és imádkoztam, hogy én ne kapjak ilyen levelet.

    Középiskolás koromban elkezdtem házibulikba, szórakozóhelyekre járni. Sok barátom volt, és valóban tetszett nekem az az élet. Nagyon jó tanuló voltam, a karrier is előttem állt. Elég szerencsés voltam, és eszembe sem jutott másmilyen élet, csak a családi.

De Istennek akkor már más terve volt velem. Egy napon megnéztem „A misszionáriuslány” című filmet, ami sokaknak botrány volt. Egy lányról szólt, aki férjhez akart menni, és amikor felpróbálta az esküvői fátylat a tükörben szerzetesként látta magát, szerzetesi fátyollal. Ezután elfutott, és később valóban szerzetes lett. Utána sok rossz dolog is történt ebben a filmben, de Isten pont ezzel a filmmel szólított meg engem. Ez a film indította el bennem a szerzetesi élet gondolatát. Azért nem volt olyan egyszerű, hogy jött egy gondolat, és én rögtön igent mondtam. Nagy harc volt, sokszor próbáltam elfelejteni, mert ahogyan mondtam, nagyon boldog életet éltem, és nem volt kedvem változtatni. Még barátom is volt, szóval minden úgy ment, ahogy terveztem. Mindig azért imádkoztam, hogy jó férjem legyen, sohasem azért, hogy felismerjem a hivatásom. Pedig Ő más utat szánt nekem.

Az érettségi előtt feladtam és azt mondtam Neki: „Jó! Legyen, ahogy akarod”, és elkezdtem keresni egy szerzetesrendet, ami nekem való. Nálunk a faluban is vannak nővérek, de rögtön tudtam, hogy oda nem szeretnék menni. Elküldtem az első érdeklődő levelet egy misszionárius rendnek, mert azt már tudtam hogy misszionárius szeretnék lenni. Amikor megkaptam a választ, akkor rögtön éreztem, hogy ez a rend nem nekem való. Mondtam is magamnak (mert senki más nem tudott a terveimről), hogy: Te szerzetes? Kizárt dolog! Nagyon boldog voltam, hogy ezzel el is intéztem a dolgot, és nem kell szerzetesnek lennem. Azonban nem sokkal később megint jött ez a gondolat: lehet hogy szerzetes kell, hogy legyek. Írtam más misszionárius rendnek, amikor megkaptam választ, újra nevettem magamon, és örültem, hogy nem kell szerzetesnek lennem. De Isten nem adta fel és a gondolat visszatért. Egy kalendáriumban találtam rá a szalézi nővérek (Don Bosco Szalézi Nővérek) címére, és elküldtem nekik egy érdeklődő levelet. Amikor elolvastam a választ, rögtön döntöttem: Igen. Megyek.

Nagyon érdekes, hogy se szalézi nővérekkel, se atyákkal nem találkoztam soha, és nem is hallottam róluk, ennek ellenére, amikor beléptem, rögtön tapasztaltam, hogy Isten itt készített számomra helyet. Vannak olyan jelek, amelyek ezt bizonyítják, pl.: Segítő Szűz Mária – főpátrónánk – a plébániámon az új templom az Ő nevét kapta.
Don Bosco – alapító –, kisgyermekkoromban kaptam róla egy képeskönyvet, akkor azt gondoltam, hogy csak mese.

Amikor nővérektől választ kaptam rögtön tudtam, hogy itt a helyem. Soha nem bántam meg, hogy nővér lettem és hogy pont szalézi nővér.
Amikor beléptem, megtudtam hogy nem biztos, hogy misszióba fogok menni, mert a mi rendünk karizmája elsősorban gyerekekkel és fiatalokkal való foglalkozás, de nyitottak vagyunk misszió felé is. Missziós hivatásomat az Isten kezébe helyeztem, és azt mondtam, hogyha valóban az Ő akarata, hogy misszióba menjek, akkor innen is misszióba fognak küldeni, hogyha nem, ha csak én erőltetem, akkor az is lehet, hogy nem vagyok alkalmas rá, és szégyennel kellene  visszajönnöm. Minden évben megírtam a kérelmet, hogy misszióba szeretnék menni, de idővel egyre jobban összebarátkoztam a gondolattal, hogy nem fogok. Sok fiatallal dolgoztam, jól éreztem magam, szerettem a fiatalokat, ők engem, jól kijöttünk egymással, és a nagy vágyam, hogy misszióba menjek, egyre halványabb lett.
És újra jött az Isten humora. Az örökfogadalom előtt a tartományfőnöknő magához hívott, és azt mondta, hogy augusztusban indulok Rómába, hogy felkészüljek a misszióra. Akkor nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek, de tudtam, hogy Ő jobban tudja, mi jó nekem.

Általában a missziókért felelős nővér mondja meg, hogy melyik országba szeretnék küldeni a misszionáriusokat, de minden misszionárius nővérnek gondolkoznia kell azon, hogy melyik misszióra érzi magát a legalkalmasabbnak (ezt még nem jelenti azt, hogy oda fogják küldeni). Mindig Afrikába vagy Latin-Amerikába szerettem volna menni, de azt mondtam, hogy nem szeretnék dönteni, hogy a missziós hivatásomat már Istennek adtam, és teljesen rábízom magam, küldjön Ő oda, ahová szeretne. De amikor megtudtam, hogy Magyarországra küldenek, nem nagyon örültem. Ráadásul amikor bárkinek elmondtam, hogy hova megyek misszióba nevettek, hogy milyen misszió ez?! Újra megpróbáltam az Isten felé fordulni, és azt mondtam: könnyű mondani, hogy küldj engem ahova szeretnél, de amikor nem oda küldesz, ahová én szeretném, elkezdek lázadozni. És elfogadtam az Ő döntését. Azt kell mondanom, hogy soha nem bántam meg, hogy ide jöttem. Otthon érzem magam itt, és nem biztos, hogy Afrikában tudnék dolgozni. A nyelvet is az Isten segítségével sikerült megtanulnom. Tudom, hogy nem beszélek tökéletesen, de kommunikálni tudok, és ez egyelőre elég.

Én valóban rábíztam az életemet az Istenre, és soha nem csalódtam. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt elfogadni az Isten akaratát, de mindig rájöttem, hogy ez az út a legjobb és az igazi boldogsághoz vezet, amit senki nem vehet el tőlem, ami nem az emberek kedvétől függ, vagy körülményektől, hanem Istentől jön.
Az Istennel való élet igazi, boldogsággal teli kaland. Nem lehet unatkozni, de csalódni se. Ti is próbáljátok meg, nem fogjátok megbánni!

Megkértem Beatrice Romani, olasz missziós nővért, meséljen a hivatásáról, de nemet mondott. Lányos zavarában szabadkozni kezdett, hogy az ő története nagyon egyszerű, és csak Isten kegyelme számít. Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot és némi unszolás után elkészült ez a rövid kis interjú.

-Beatrice nővér, mesélj kicsit a kezdetekről!
-Ha visszatekintek az elmúlt 45 évre, csak azt tudom mondani, hogy az én hivatásom Isten kegyelme. Teljes képtelenség, hogy valaki 11 évesen el tudja dönteni, hogy nővér szeretne lenni. A plébános is azt mondta, hogy még túl fiatal vagyok, és meglátjuk mi lesz ebből a „komoly” elhatározásból. Nem sokkal később Torinóba költöztem, a Don Bosco Nővérek kollégiumába, hogy befejezzem az általános iskolát, mert a falumban csak öt osztályos iskola volt. Egy nap elmondtam egy-két nővérnek, hogy szeretnék apáca lenni. Estére már mindenki tudta. Csodálkoztam, milyen gyorsan terjednek az információk.

Nagyon messzire kerültem a szüleimtől, a falumtól több mint 600 kilométerre. Ugyanakkor ez nem okozott nehézséget, mert én szerettem volna szabad lenni.

-Mit szóltak mindehhez a szüleid, a családod?
-A szüleim nagyon vallásosak voltak. Édesanyám, állítólag, apáca szeretett volna lenni, talán megörököltem a hivatását. Heten voltunk testvérek, és mindenki járta a saját útját. A szüleim megadták nekünk a kellő szabadságot, de rengeteget imádkoztak értünk. Édesanyám hite sokat jelentett a hivatásom alakulásában. Ő mindig mondta, hogy ezt komolyan át kell gondolni, én pedig csak azt ismételgettem, hogy tudom mit akarok.
A testvéreim is elfogadták a döntésem, nem is volt más választásuk. Volt egy nővérem, aki 18 éves kora előtt férjhez ment, mondtam neki ha te dönthettél ilyen fiatalon, akkor én is.

– Az általános iskola után, mit csináltál?
– Beiratkoztam a tanító képzőbe, de nem fejeztem be, mert 18 évesen elkezdtem a posztulátust.
Minden reggel abban a szobában elmélkedtünk, ahol Mazzarello Mária meghalt. Áhitatos hely, de azért nem mondhatom, hogy mindig friss és összeszedett voltam, többször elbóbiskoltam ima alatt.

– Hány évesen tetted le az első fogadalmat?
– Húsz évesen, a noviciátus után.

– Éltél meg nehézségeket fiatal nővérként?
– Nem volt mindig könnyű. A noviciátus első évének végén, voltak kétségeim, hogy valóban ez-e az én utam. Hála Istennek, mindig volt, aki tudott segíteni, például a novíciamesternő és a lelkivezetőm, de a végső döntést én hoztam meg. Ami a nehézségeket illeti, én mindig igyekeztem don Bosco példáját követni, ha egy szikla gördült az utamba és nem tudtam egyenesen tovább menni, akkor megkerültem.

– Volt valami amiről le kellet mondanod a hivatásodért?
– 16 éves voltam, amikor valaki megpróbált meggyőzni, hogy jobb lesz, ha családot alapítok, ha lesz férjem és lesznek gyerekeim. Erre én csak annyit mondtam, hogy létezik egyfajta lelki-anyaság is, és ezt ma is vallom. Nagyon tisztelem a családos hivatást, a nővéremet, azokat akik ezt az utat választják, de ehhez is kell hivatás. Ha nincs, nem lehet erőltetni. Az a legfontosabb, hogy kövessük Isten tervét.

– Ha az életedre tekintesz, hogyan látod benne Isten működését?
– Újra csak azt tudom mondani, hogy az egész életem csupa kegyelem. Az első fogadalomkor is sokan kérdezték, hogy hogyan lehet a szerzetességet választani. Azt válaszoltam, hogy a hivatás nagy ajándék, nagy öröm, nagy kegyelem. Valóban nem az én erőmből csinálom, mert én nagyon türelmetlen vagyok, és Isten nélkül képtelen lennék bármire.

Beatrice nővér jelenleg Mogyoródon él, ahol nagyon aktív tagja a közösségnek, rengeteget dolgozik, és „teszi a jót”.

Egyfolytában munkában van, mindig siet, mindenhova épp az utolsó pillanatban érkezik, mert addig „dolga volt”…

Ez a leírás szólhatna bármelyik fiatal ügyvédről, tanárról, orvosról, hiszen igencsak felgyorsult körülöttünk az élet. De mégsem!
Bognár Anna nővér, vagy ahogy mindenki ismeri Annuska nővér, a szerény 96 évével, állandóan tüsténkedik. Úgy tűnik komolyan vette Bon Bosco szavait, hogy „A mennyország nem a lustáknak való.”
Annuska nővér 72 éve tette le első fogadalmát, és azóta teljes odaadással él a fiatalokért. Most arra kértem, hogy meséljen egy kicsit a hivatásáról, és Ő örömmel vállalta, amint akadt egy kis szabad ideje. 😉

Hét éves voltam amikor édesanyám meghalt, a legidősebb nővérem nevelt minket és a legidősebb bátyám lett a gyámom, összesen kilencen voltunk testvérek. Én voltam a legfiatalabb.

Volt egy Mária szobor a templomunkban, én nagyon sokszor imádkoztam előtte és kértem Máriát, hogy édesanyám helyett, legyen Édesanyám, és Ő meghallgatott.

Az egyik nővérem, Mária, domonkos nővér volt, nem ismertem őt, mert kicsi voltam amikor belépett a nővérekhez. Kilenc éves koromban a bátyám elvitt Kőszegre a nővéremhez látogatóba. Ő megkérdezte: „Mit csinálsz ha megnősz?” Erre azt válaszoltam, hogy olyan leszek mint maga, magáztam mert nem ismertem, hét éves sem voltam amikor elment otthonról.

A bátyám, Lajos ’32-ben egy iskolatestvér segítségével kiment Belgiumba, később belőle is iskolatestvér lett. Mindig mesélte, hogy milyen jó ott, így én is kedvet kaptam, ’35-ben, tizenöt évesen kerültem Belgiumba, és reméltem, hogy majd tanulhatok. Két évet valamilyen nővéreknél voltam, talán valamilyen ferencesek lehettek. Ugye, én azért mentem ki, hogy tanuljak, helyette azonban mindenféle munkákkal bíztak meg, fizetni nem fizettek, a főnővért meg nagyon kellett tisztelni, minden ki hajlongott előtte, óó hát én nem bírtam őket!-mondja nevetve- Szóval én csak dolgoztam és dolgoztam, és két év után megmondtam annak az iskolatestvérnek aki segített kimenni, hogy én nem maradok ott tovább. Ekkor ő elvitt engem a Don Bosco Nővérekhez, ott először csak apró dolgokban segítettem. Nem sokkal később, májusban, hazautaztam Magyarországra az Eucharisztikus Kongresszus miatt, de szeptemberben visszamentem Belgiumba, azzal a szándékkal, hogy belépek a rendbe. Hamarosan megkezdhettem a jelölt időt, annak ellenére is, hogy nem voltak meg a szükséges iratok. A családom nem küldte el őket, azt mondták van Magyarországon is elég szerzetesrend, lépjek be valamelyikbe, de én ragaszkodtam a Don Bosco Nővérekhez.

A posztulátus ideje alatt minden rendben volt, a bátyám (Lajos) minden csütörtökön meglátogatott, szép időszak volt. A noviciátussal együtt érkeztek a nehézségek is, a bátyámat Budapestre helyeztek, a családom pedig azt mondta neki, hogy nélkülem nem léphet be az ajtón, ezért erővel rá akart beszélni a hazatérésre, míg mások a maradás mellett érveltek. Nem tudtam, mit tehetnék… Rengeteget sírtam, de a bátyám erősebb volt, így hát hazamentünk. Előtte megígértem a nővéreknek, hogy visszajövök. De ez nem minden! Abban az időben óriási szegénység volt, bőröndökkel jártunk a novíciák családjaihoz, némi élelemért, búzáért, az én lábam borzasztóan feltörte a cipő, egészen combig bedagadt. Olyan lábbal mentem haza, hogy a cipőt sem tudtam felvenni. Négy napig utaztam, mert háború volt. Amikor végre hazaértem és a bátyám meglátta milyen állapotban van a lábam, azt mondta, hogy ez akár a sírba is vihetett volna. Több hónapon át kellett kezelni, végig fel volt polcolva. 

  ’41 Május 24-én találkoztam először a magyar Don Bosco Nővérekkel, Oladon. Ők adtak nekem novícia ruhát, nagyjából fél évet töltöttem ott, decemberben Olaszországba utaztam, ahol végre befejezhettem a noviciátust. ’42 augusztus 5-én tettem le az első fogadalmat.

-Annuska nővér, mi volt az ami miatt ennyire megszeretted a Don Bosco nővéreket? Korábban említetted, hogy nem igazán kedvelted azokat a nővéreket akiknél először voltál… Mi volt a legnagyobb különbség?

– Az hogy a mi nővéreink annyira kedvesek voltak. Nem is értettem mit mondanak mégis nagyon jól éreztem magam. Megtanítottak varrni, kísérhettem a nővéreket, ha menniük kellett valahova, szóval nagyon jó volt velük.

– Csodálatra méltó, hogy ennyi nehézség ellenére is kitartottál a hivatásod mellett!

– Amikor a bátyám Rómában volt időnként meglátogattam őt. Ott voltak magyar nővérek, nem a mi nővéreink, de egyszerűbb volt náluk megszállni. Nagyon kedvesek voltak velem, remélték, hogy átlépek hozzájuk. Egyszer amikor a hivatásról beszélgettünk azt mondtam, hogy ha minden nap fát vágnának a hátamon, akkor se hagynám ott a nővéreket! Többet se kaptam tőlük friss virágot a szobámba!

Annuska nővér jelenleg Pesthidegkúton él, szüntelenül tevékenykedik, és örömben éli a szalézi karizmát.