Kiskamasz lehettem, körülbelül 12 éves, amikor először fordult meg a fejemben a szerzetesség gondolata. Vajdaságban nőttem fel, azon belül is Bácskában, a Szabadkai Egyházmegyében, Magyarkanizsán. Többek között a szülővárosomban is (több más bácskai település mellett) élnek és dolgoznak iskolanővérek. A magyarkanizsai nagytemplomban régen ők végezték a zenei szolgálatot, alsósként ők tanították nekem a hittant, gyakran jártam velük kirándulni vagy csak egy-egy lelkibeszélgetésre betértem a rendházukba. Őket látva fordult meg először a fejemben, hogy nőként nem csak az anyai hivatás létezik, hanem akár a lelki anyaság is. Az évek során időről időre megtalált engem a szerzetesség gondolata, de mindig elvetettem, mert úgy gondoltam nekem nagy családom lesz, sok gyerekkel.

A gimnázium utolsó évében a legjobb barátnőm és szobatársam elhívott egy katolikus zarándoktáborba, a Jézus Barát Gyalogtúrára. Akkor még vasárnapi keresztényként nem éreztem, hogy nekem ott a helyem, de sok átbeszélgetett és átimádkozott éjszakát követően jelentkeztem résztvevőnek. A tábor előtti hetekben egyszercsak megcsörrent a telefonom, a tábor főszervezője, Balcsák Szilárd atya hívott, hogy lenne-e kedvem csoportvezetőként résztvenni a táborban. Akkor még a hitem elég instabil lábakon állt, nem tudtam vajon én miként segíthetnék a gyerekeknek, hogyan vihetem őket közelebb a Jóistenhez. Ám akkor belevágtam és ott ragadtam hosszú éveken keresztül. Megértettem, hogy Isten hogyan formált engem a gyerekek által és őket általam. Jó volt látni az évek során, hogy akár egy-egy beszélgetés során, a játékok és a gitáros dicsőítő dalok segítségével egyre jobban az Isten felé közelednek, a hitük is egyre mélyebb lesz.

A Jézus Barát Gyalogtúrán túl a torontói „magyar templomban” is foglalkoztam gyerekekkel, ott besegítettem az elsőáldozási hittancsoportba. Továbbá a Rákóczi Alapítvány Magyarságismereti Mozgótáborában pécsi helyi vezetőként és délvidéki referensként kapcsolódtam a határon túli magyar középiskolás diákokhoz. Ezek az alkalmak megerősítettek abban, hogy szeretek a fiatalokkal foglalkozni, s szeretnék még többet tenni értük.

Mindeközben a civil életben előbb filmes szakon tanultam, majd az EWTN Katolikus Televíziónál dolgoztam, ahol napi kapcsolatban voltunk egyházmegyés papokkal, szerzetesekkel és nővérekkel. Az ő életüket látva, velük beszélgetve éreztem azt, hogy az én helyem köztük van. De ekkor még nem tudtam, hogy melyik rendbe vezet a Jóisten. Aztán januárban voltak a szaléziak a tévében és szerelem volt többedik látásra, hiszen korábban már néhány helyen kereszteződtek az útjaink. Úgy éreztem, mintha én mindig is ismertem volna őket és ahogyan ők foglalkoznak a fiatalokkal. Az ő karizmájukba teljesen belepasszolt az, ahogyan én megéltem a gyerekek között töltött időt. Tavasszal egy rövidebb időt töltöttem a szalézi nővérek pesthidegkúti rendházában, majd a nyári lelkigyakorlaton is tovább érlelődött bennem a gondolat, hogy én a Segítő Szűz Mária Leányai közt vagyok otthon. És így szerzetesként is teljesülhet a vágyam, hogy a szaléziak nagy családjában sok gyerekkel foglalkozhassak.