Egyfolytában munkában van, mindig siet, mindenhova épp az utolsó pillanatban érkezik, mert addig „dolga volt”…

Ez a leírás szólhatna bármelyik fiatal ügyvédről, tanárról, orvosról, hiszen igencsak felgyorsult körülöttünk az élet. De mégsem!
Bognár Anna nővér, vagy ahogy mindenki ismeri Annuska nővér, a szerény 96 évével, állandóan tüsténkedik. Úgy tűnik komolyan vette Bon Bosco szavait, hogy „A mennyország nem a lustáknak való.”
Annuska nővér 72 éve tette le első fogadalmát, és azóta teljes odaadással él a fiatalokért. Most arra kértem, hogy meséljen egy kicsit a hivatásáról, és Ő örömmel vállalta, amint akadt egy kis szabad ideje. 😉

Hét éves voltam amikor édesanyám meghalt, a legidősebb nővérem nevelt minket és a legidősebb bátyám lett a gyámom, összesen kilencen voltunk testvérek. Én voltam a legfiatalabb.

Volt egy Mária szobor a templomunkban, én nagyon sokszor imádkoztam előtte és kértem Máriát, hogy édesanyám helyett, legyen Édesanyám, és Ő meghallgatott.

Az egyik nővérem, Mária, domonkos nővér volt, nem ismertem őt, mert kicsi voltam amikor belépett a nővérekhez. Kilenc éves koromban a bátyám elvitt Kőszegre a nővéremhez látogatóba. Ő megkérdezte: „Mit csinálsz ha megnősz?” Erre azt válaszoltam, hogy olyan leszek mint maga, magáztam mert nem ismertem, hét éves sem voltam amikor elment otthonról.

A bátyám, Lajos ’32-ben egy iskolatestvér segítségével kiment Belgiumba, később belőle is iskolatestvér lett. Mindig mesélte, hogy milyen jó ott, így én is kedvet kaptam, ’35-ben, tizenöt évesen kerültem Belgiumba, és reméltem, hogy majd tanulhatok. Két évet valamilyen nővéreknél voltam, talán valamilyen ferencesek lehettek. Ugye, én azért mentem ki, hogy tanuljak, helyette azonban mindenféle munkákkal bíztak meg, fizetni nem fizettek, a főnővért meg nagyon kellett tisztelni, minden ki hajlongott előtte, óó hát én nem bírtam őket!-mondja nevetve- Szóval én csak dolgoztam és dolgoztam, és két év után megmondtam annak az iskolatestvérnek aki segített kimenni, hogy én nem maradok ott tovább. Ekkor ő elvitt engem a Don Bosco Nővérekhez, ott először csak apró dolgokban segítettem. Nem sokkal később, májusban, hazautaztam Magyarországra az Eucharisztikus Kongresszus miatt, de szeptemberben visszamentem Belgiumba, azzal a szándékkal, hogy belépek a rendbe. Hamarosan megkezdhettem a jelölt időt, annak ellenére is, hogy nem voltak meg a szükséges iratok. A családom nem küldte el őket, azt mondták van Magyarországon is elég szerzetesrend, lépjek be valamelyikbe, de én ragaszkodtam a Don Bosco Nővérekhez.

A posztulátus ideje alatt minden rendben volt, a bátyám (Lajos) minden csütörtökön meglátogatott, szép időszak volt. A noviciátussal együtt érkeztek a nehézségek is, a bátyámat Budapestre helyeztek, a családom pedig azt mondta neki, hogy nélkülem nem léphet be az ajtón, ezért erővel rá akart beszélni a hazatérésre, míg mások a maradás mellett érveltek. Nem tudtam, mit tehetnék… Rengeteget sírtam, de a bátyám erősebb volt, így hát hazamentünk. Előtte megígértem a nővéreknek, hogy visszajövök. De ez nem minden! Abban az időben óriási szegénység volt, bőröndökkel jártunk a novíciák családjaihoz, némi élelemért, búzáért, az én lábam borzasztóan feltörte a cipő, egészen combig bedagadt. Olyan lábbal mentem haza, hogy a cipőt sem tudtam felvenni. Négy napig utaztam, mert háború volt. Amikor végre hazaértem és a bátyám meglátta milyen állapotban van a lábam, azt mondta, hogy ez akár a sírba is vihetett volna. Több hónapon át kellett kezelni, végig fel volt polcolva. 

  ’41 Május 24-én találkoztam először a magyar Don Bosco Nővérekkel, Oladon. Ők adtak nekem novícia ruhát, nagyjából fél évet töltöttem ott, decemberben Olaszországba utaztam, ahol végre befejezhettem a noviciátust. ’42 augusztus 5-én tettem le az első fogadalmat.

-Annuska nővér, mi volt az ami miatt ennyire megszeretted a Don Bosco nővéreket? Korábban említetted, hogy nem igazán kedvelted azokat a nővéreket akiknél először voltál… Mi volt a legnagyobb különbség?

– Az hogy a mi nővéreink annyira kedvesek voltak. Nem is értettem mit mondanak mégis nagyon jól éreztem magam. Megtanítottak varrni, kísérhettem a nővéreket, ha menniük kellett valahova, szóval nagyon jó volt velük.

– Csodálatra méltó, hogy ennyi nehézség ellenére is kitartottál a hivatásod mellett!

– Amikor a bátyám Rómában volt időnként meglátogattam őt. Ott voltak magyar nővérek, nem a mi nővéreink, de egyszerűbb volt náluk megszállni. Nagyon kedvesek voltak velem, remélték, hogy átlépek hozzájuk. Egyszer amikor a hivatásról beszélgettünk azt mondtam, hogy ha minden nap fát vágnának a hátamon, akkor se hagynám ott a nővéreket! Többet se kaptam tőlük friss virágot a szobámba!

Annuska nővér jelenleg Pesthidegkúton él, szüntelenül tevékenykedik, és örömben éli a szalézi karizmát.