Akik a mennybe mentek

Annuska nővér 1920. december 15-én született Káldon, és 19-én keresztelték meg. Mély hittel és szeretettel élő családban növekedett, kilencen voltak testvérek, ő volt a legfiatalabb. Hét évesen elvesztette édesanyját, a legidősebb nővére és bátyja nevelte. Így emlékezett vissza: “Volt egy Mária szobor a templomunkban, én nagyon sokszor imádkoztam előtte és kértem Máriát, hogy édesanyám helyett, legyen Édesanyám, és Ő meghallgatott.”
1929-ben, Jézus Mennybemenetelének ünnepén volt elsőáldozó, mely számára felejthetetlen lelki élmény volt, még élete vége felé is úgy emlékezett rá, mint az eltelt évtizedek legszebb pillanatára. A testvérei közül Lajos iskolatestvér, Mária, domonkos nővér lett.
“Kilenc éves koromban a bátyám elvitt Kőszegre a nővéremhez látogatóba. Ő megkérdezte: „Mit csinálsz, ha megnősz?” Erre azt válaszoltam, hogy olyan leszek, mint maga, magáztam, mert nem ismertem, hét éves sem voltam amikor elment otthonról.” –mesélte Annuska nővér. 1931. június 22-én bérmálkozott.
1935-ben, tizenöt évesen ment Belgiumba a testvére után, hogy tanulhasson. Két évvel később került a Don Bosco Nővérekhez. Nem sokkal ezután, hazautazott Magyarországra az Eucharisztikus Kongresszus miatt, de szeptemberben visszament azzal a szándékkal, hogy belép a Rendbe. Hamarosan megkezdhette a jelölt időt, annak ellenére, hogy nem voltak meg a szükséges iratok. Mivel iskolatestvér bátyját 39-ben áthelyezték Magyarországra, a család nem engedte, hogy egyedül maradjon kinn, ezért megszakítva a szerzetesi képzését, haza kellett térjen. 1941. május 24-én találkoztott először a magyar Don Bosco Nővérekkel, Oladon. Ők adtak neki novícia ruhát, nagyjából fél évet töltött ott, majd decemberben Olaszországba utazott, ahol végre befejezhette a noviciátust és 1942. augusztus 5-én letette az első fogadalmát. 43-ban jött haza és csatlakozott a szalézi nővérek oladi közösségéhez. Nem sokkal később Tényőre mentek, ahol óvodát és oratóriumot működtettek. Annuska nővér a konyhában dolgozott és a házimunkában segédkezett.
1944-ben a németek bejöttek Magyarországra és elfoglalták az ő házukat is, később szovjet katonák vették birtokba a rendházat. A folyamatos bombázások miatt már nem fogadták tovább a gyerekeket az óvodában. Nagy félelemben éltek, a szovjet katonák kiszámíthatatlanok voltak, mindenbe belelőttek, elvitték a nővérek ennivalóját is, de őket sosem bántották.
1948. júliusában a nővérek Budapesten lelkigyakorlaton vettek részt, amelynek végén Annuska nővér örökfogadalmat tett. Így emlékezett vissza erre a napra: “Nagyon szép volt a szertartás. Teljes volt az örömöm!”
A szétszóratás alatt az ő közösségük sem maradhatott együtt. Annuska nővér néhány hónapig, unokatestvérénél lakott Sárváron, majd hazament a családjához, később pedig Győrben egy kislányra vigyázott, hogy fenntarthassa magát. A házbeliek szívesen látták őt, felajánlották, hogy náluk lakhat, amíg visszatérhet a Rendbe.
A politikai helyzet egyre rosszabb lett. Annuska nővér, szerette volna szerzetesi hivatását élni. Mivel ezt Magyarországon nem tehette, azon gondolkodott, hogy elhagyja az országot. Erre bíztatta és segítette őt a gyóntatója is. 1956. november 13-án indult el Olaszország felé. Sok nehézség kísérte a szökését, de látta a jó Isten vezetését abban, hogy menekülttársaival együtt sikeresen átlépték a magyar-osztrák határt. Hálatelt szívvel imádkoztak és elénekelték a himnuszt.
Amikor Bécsben elintézték az iratokat, Olaszországba irányították. November 24-én érkezett meg Paduába. Így emlékezett erre: “A következő napon, a szentmisén hálát adtam az Úrnak és a kedves Segítő Szűzanyának, aki megint megmutatta hathatós segítségét nekem, szegény kis leányának. Nagyon szeret engem, anélkül, hogy megérdemelném, mindig mellettem van és segít, megvéd minden testi és lelki veszélytől.” Két nappal később Rómába utazott, ahol találkozott a testvérével, aki már 49-ben kiszökött. Annuska nővérhez intézett első szavai ezek voltak: “miért jöttél el?” Még évtizedekkel később is összeszorult a szíve és folytak a könnyei, amikor erre gondolt. “A haza iránti szeretetet az Úr adta a szívünkbe, soha nem mentem volna el, ha nem az Úrért. Semmilyen más ok miatt! Azért, hogy jobban követhessem a hivatásomat!”- hangzott szívében a válasz.
Paduaból betegsége miatt Coneglianoba került, ahol felépült és 24 éven át dolgozott az ebédlőben és a konyhában. Több száz gyerek járt a rendházhoz tartozó iskolába, velük is szívesen foglalkozott. Innen Velencébe helyezték.
1972-ben kapta meg az olasz állampolgárságot, ekkor jöhetett haza először 16 év után. Megismerkedett Etelka nővérrel, aki Magyarországon már foglalkozott a jelöltekkel. 1990-ben Jeriga Anna nővérrel véglegesen hazajöttek és június 24-én Etelka nővérrel, megalapították a pesthidegkúti közösséget és újraindították a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményt Magyarországon. Ettől kezdve két évet kivéve, melyet Mogyoródon töltött, a pesthidegkúti szerzetesi és plébániai közösséget gazdagította. Derűs és életerős jellemével bátorította nővértársait, különösen is Etelka nővért a kezdeti nehézségekben; építette a közösséget szolgálatkészségével, alázatosságával, befogadó szeretetével, mély hitével. Amíg csak tehette, segédkezett a ház körüli teendőkben. Jelen volt az Oratórium, az Óvoda, és a plébánia életében: a kézműves táborokon, a fiatal anyukáknak szervezett imákon, a Mazzarello Mária ünnep elindításán keresztül is. Élete végéig nagyon jól érezte magát a gyerekek, fiatalok között, felcsillant a szeme, amikor csak találkozott velük, mindig volt egy bátorító szava számukra és ők is keresték a társaságát. Aktívan részt vett a családok életében, kísérte őket imáival, szeretetével, és támaszuk volt mindenféle élethelyzetükben. Egyszerűen megélt mindennapjaival sokaknak példát adott, jelenlétével, figyelmességével, fáradhatatlan lendületével, mosolyával, humorával, imádságos lelkületével. Istenbe vetett bizalmával erősítette mindnyájunk hitét.
2024. május 30-án reggel részt vett a szentmisén és a Szentáldozásban egyesült Krisztussal. A délelőtt folyamán rosszabbul lett. Dél felé a nővérek imájával körülvéve Hazaért a Mennyei Atyához. Megvalósult a Találkozás, melyre annyira várt.
“Sokan kérik, hogy imádkozzak értük és ezt meg is teszem naponta!” – hallottuk gyakran Annuska nővértől. Megígérte, hogy közbenjár értünk a Mennyországban is.

Szülei:  Böröndi János és Gucsi Erzsébet

Született: Dad (Komárom megye), 1928. május 18.

Meghalt: Róma, 2001. február 5.

Első fogadalom: Casanova (Torino): 1952. augusztus 5.

Örök  fogadalom: Altamira, 1958. augusztus 5.

Erzsébet nővér olyan családból származott, ahol egység és szeretet uralkodott, de sok volt a szenvedés is. Édesapjának egy kis kézműipari műhelye volt, édesanyja a három gyermeket nevelte és a háztartást vezette. Testvérkéje, János, 6 éves korában egy bomba robbanása miatt meghalt. Erzsébet nővér nagyon szenvedett ettől: a szenvedés ezután egész életét végigkísérte. Keveset tudunk fiatalságáról: Dadon lakott, ott végezte el az iskolát, majd édesanyjának segített a háztartásban. Volt egy kis húga, akire mindig hálás szeretettel vigyázott.

A Segítő Szűz Mária Leányait egy barátnőjén keresztül ismerte meg, aki ismerőse volt Antal János Szalézi Tartományfőnök atyának, aki ezután a hivatásválasztásban lelki kísérője volt. Ezt írta később: „Nem találtam nehézséget abban. hogy kövessem hivatásomat és elhagyjam szüleimet, bár fájdalmas volt elhagyni hazámat.” Mindent szívében őrizve, sok viszontagság után megérkezett Padovába, ahol nővéreink testvéri gyengédséggel fogadták mint aspiránst, majd 1950. február 2-án, mint posztulánst.

1952. augusztus 5-én tette le első fogadalmát Casanovában, és azután egy ideig Torinóban maradt a Madre Mazzarello közösségben, ahol a misszióba készülő nővérek tanultak. Ezt írta: „Közel Keletre kaptam engedelmességet, de fölajánlottam helyemet Papp Julianna nővérnek, akinek Venezuelába kellett volna menni. Így utaztam Los’Tequesba, mint az aspiránsok asszisztense”. Egy évig maradt Los’Tequesban, majd 1954-től 1968-ig Valenciában, Altamirában, Judibanában és Los’Tequesban tanított az elemi iskolában. Nem tudunk semmit a misszióban töltött éveiről: csak egy tanúságtételünk van egy olyan nővértől, aki Venezuelában ismerte őt: „Emlékszem, mennyire rá tudott csodálkozni a dolgokra, elámulni és örvendezni; kiemelve, hogy mennyit dolgoznak a közösség nővérei. Nagy gyöngédséggel és szeretettel szolgált az óvodában és az elemi iskolában minden rábízott gyermeket. Mindegyikükben saját kistestvérét látta és szolgálta. Néhány év múlva visszatért Rómába a „Sacro Cuore” közösségbe, ahol különböző hivatalokkal bízták meg. Mindig figyelt a kicsinyekre, és önfeláldozó szeretettel nyújtott testvéri segítséget a nővéreknek gyengéden és vigasztalóan.

1972-től a Római Szent Ágnes Tartományhoz tartozott. Különböző házakban volt óvónő. Amikor jelentkezett betegsége, mely azután végigkísérte életét, elhagyta az óvodát és a Sacro Cuore rendházba küldték, mint ruhatárost.

Egy nővér. aki kétszer is volt egy közösségben vele, így emlékezik: „Erzsébet nővér óvónő volt: tevékeny, derűs, nagyon elkötelezett és felelősségteljes kötelességei teljesítésében. Jól tudta fegyelmezni a gyerekeket és eredményesen tanította őket. A szülők nagyon tisztelték a mindig kedves modoráért is. Élénk szemei voltak, melyekből sugárzott a jó és szenvedésben megtisztult szívének ragyogása.” Ezt megerősítik más nővérek is, mert azokban a közösségekben, melyekben megfordult, a közös élet iránti szeretetének, áldozatos lelkületének, önmagát ajándékozó jóságának, konkrétan és szeretetben megélt szegénységének élénk emlékét hagyta.

Baldinelli Eva nővér, a római Macchi óvoda igazgatónője ezt tanúsítja: „Erzsébet nővér 6 évig volt velem. Gyengéd és közösségi lelkülete volt, a közösség minden nővére szerette. Az óvoda gyermekeivel kedves volt és türelmes. A szülők nagyon tisztelték őt, és nyugodtan bízták rá gyermekeiket.” Egy másik nővér így emlékezik: „Óvodai feladatait nagy szeretettel és felelőséggel teljesítette. Különleges érzéke volt a kicsinyekkel lenni. Ha egy síró gyermeket nem sikerült senkinek semmilyen módon lecsendesíteni, elég volt rábízni, ő megnyugtatta és az öröm visszatért és felragyogott a kicsi arcán.”

Nagy honvággyal emlékezett hazájára, s a legnagyobb és legmélyebb szenvedés az volt számára, hogy távol volt az ő Magyarországától. „Örömmel emlékezem rá – mondta egy vele élő nővér -, de ugyanakkor fájdalommal is, mert bár szokás szerint derűsnek mutatkozott, a tekintetéből és szavaiból nagy fájdalmat lehetett kiolvasni, hogy Magyarország kommunista megszállás alatt él.”

Szíve megtelt boldogsággal, amikor Elöljárói arra ösztönözték, hogy látogasson el szülőhazájába, hogy viszontláthassa szeretteit. Sok kis ajándékra volt szüksége, s az előző közösségeinek Elöljárói és nővérei szeretettel beszereztek mindent, amire szüksége volt. Ezért, és minden kapott szívességért nagyon hálás volt. Ahányan megismerték, mindenki megállapította, milyen rendkívüli nő, intelligens, konkrét, éles elméjű, dolgos. Méltósággal, udvariasan viselkedett. Mindennek tudott örülni, mindenkihez volt egy jó szava. Jó, türelmes, igénytelen nővér benyomását hagyta. Mindezt azért, mer élete imásággal volt átszőve. Valóban az imádság volt a fegyvere, ez tartotta fönn különösen a szenvedésben, a betegségben, emlékezetének hanyatlásakor. Mindig elsőbbséget adott a benső dolgoknak: egészen Istennek adott lélek volt. Az Ő akaratára hagyatkozott akkor is, amikor ez emberileg nézve kemény volt. Szegénységben és elszakadásban élte szerzetesi életét nagylelkűen fölajánlva az Úrnak minden lemondást és szenvedést.

A 2000. év közepétől az Alzheimer kór tétlenségre kényszerítette. A „Madonna del Divino Amore” közösségbe helyezték, ahol testvéri fogadtatásban részesült, szeretettel, készségesen gondozták, és a nagy szeretet kevésbé fáradságossá tette napjait. Így ír egy nővér, aki közel volt hozzá betegsége alatt: „Végzetes betegsége eltávolította őt mindentől és mindenkitől; néha villant meg egy kis fény a szemében, mely azt a benyomást keltette, hogy követi.…..”  Egy másik nővér mondta: „Látom őt a hosszú folyosón sétálni anélkül, hogy egy szót is szólna, vagy válaszolna. Erősen a szemébe kellett nézni, és megérezni, mire van szüksége”.

De az Úr várta őt: Erzsébet nővér kész volt égő lámpással, hogy megjelenjen Jegyese előtt. Sokat szenvedett, de mindig a Segítő Szűz Mária felé forduló tekintettel; úgy tűnt, segítséget akar kérni és felajánlani egész önmagát.  Az élet Istene magával vitte, hogy jutalmat adjon jó és hűséges szolgálójának.

Köszönjük, Erzsébet nővér, hogy közöttünk voltál, mint, jó, nagylelkű, készséges és mindenki felé szeretetteljes nővér!

Szülei: Csernák Emil és Jeszenszky Etelka
Született: Nyergesújfalu, 1900. december 14.
Meghalt: Cremisan (Izrael), 1993. március 14.

Első fogadalom: Nizza Monferrato, 1928. augusztus 5.
Örök fogadalom: Alexandria (Egyiptom), 1934. augusztus 3.

„Egy élet az életért” összefoglalása ez Etelka nővér hosszú életének: 92 évet töltött el a fiatalok és nővértársai nagylelkű szolgálatában, hosszú érlelődésének gyümölcse, mely a családban kezdődött, ahol Jézus otthon volt. 9 éves volt, amikor meghalt az édesanyja. A két nővér, Sára és Etelka árván maradt. Az édesapa egy idő után új házasságot kötött, és az otthon egy új testvérkével gazdagodott: Erzsébettel.
Etelka nővér az Irgalmas rendi Vincés nővéreknél elvégezte a tanítóképzőt és megkapta a tanítói oklevelet. Azonnal megmutatkozott benne a hiteles nevelő, a bölcsesség és hozzáértés. Az emberi értékekből, a keresztény vezérelvekből merített és őszinte kapcsolatok légkörét teremtette meg.
Lelkiéletében egy olyan pap vezette, aki megérezte belső gazdagságát, és kezébe adta Don Bosco életrajzát, megkönnyítve ezzel jövője útjának megválasztását. Etelka fogta ezt a jelet, Isten akaratát látta benne. Döntött, hogy belép a Segítő Szűz Mária Leányai Intézménybe. 1925-ben elhagyta hazáját és a torinói Madre Mazzarello házba érkezett. 1926. január 31-én megkezdte a posztulátust, majd Nizza Monferatóban a noviciátus képzési időszaka következett, és 1928. augusztus 5-én letette az első fogadalmat. Kifejezte, hogy misszióba szeretne menni.
Etelka nővérben csodálni való az elkötelezettség, hogy hirdesse Krisztust és tanúságot tegyen róla, bármibe is kerül. Fogadalomtétel után néhány hónappal, l928. november 11-én Közel-Keletre indul, s megérkezik az egyiptomi Alexandriába, ahol tanítónő lesz és a helyi tanács tagja l946-ig. Jelentős feladatokat kap az iskolában az adminisztrációban. Irányítása alatt fellendül a munka az engedelmesség által rábízott területeken.
Intellektuális adottságai és gyakorlati képességei lehetővé teszik Etelka nővérnek, hogy minden tevékenységben hozzáértéssel és a megfelelő módszerek alkalmazásával vegyen részt. Cselekedetével tiszteletet ébreszt, saját kötelességeit kitartóan teljesíti egészen a hősiességig. A háború alatt szenved, mert hazája nagyon gyötrődik a kommunizmus elnyomása alatt, és megosztja családja és sokak fájdalmait és reményeit. Fokozza imádságát és a szegények iránti szeretetét. Az iskolában mindig előnyben részesíti a legrászorulóbb növendékeket.
Egy évig (1946-47) helyettesíti az egyiptomi Heliopolisban az Igazgatónőt. Így ír egy nővér: „1946-ban ismertem meg Etelka nővért, amikor Alexandriából jött, mint vikária és az Igazgatónő, Sr. Antonietta Chiappa elutazásakor őt helyettesítette megbízatásában. Azonnal megcsodáltam jóságát, hűségét a szerzetesi élet kívánalmaihoz, és hiteles lelkesedését a szalézi nevelői küldetésben. Következő évben, amikor Sr. Palmira Parri megérkezett, ő visszatért Alexndriába”.
Itt 3 évig dolgozott, mint tanítónő, és a ház vikáriája volt, majd visszatért Heliopolisba 1950-ben, miután Sr. Parri meghalt. Mint Igazgatónő is folytatta az iskolai munkát, matematikát és számvitelt tanított. Az aspiránsok nagyon tisztelték, egyikük gyenge volt matematikából, és nagy haszna volt Etelka nővér magyarázataiból, az elsők közé került ebből a tantárgyból.
1958-ban áthelyezték a damaszkuszi iskolába, ahol a közösség igazgatónője volt 1964-ig. Bebizonyosodtak lelkesítési és igazgatási adottságai. Még két évig volt Igazgatónő az egyiptomi Alexandriában, majd 1967-ben visszatért Damaszkuszba, az olasz kórházba, ahol kitűnt alázatossága és a nővéreket lelkesítő képessége az életszentség felé vezető úton. Amikor javítani vagy testvéri figyelmeztetésben kellett részesíteni valakit, azt olyan nyugodtan és jósággal tette, hogy nem maradt utána se keserűség, se szenvedés.
Egy fiatal nővér emlékszik Etelka nővér jóságára, hogy milyen figyelmes és támaszt nyújtó volt a fáradtság pillanataiban, bátorított és segített, sőt még egy csésze tejet is felajánlott ezen szavak kíséretében: „Az Úr nem hagyja, hogy bármiben is hiányt szenvedjünk…”
1972-ben tartományi ekonomának nevezték ki Etelka nővért Libanonban a kahhalei házban. Az ő nyugodt, okos és bölcs jelenléte értékes volt különösen a háborús években. Hitével és előrelátó tekintetével reményre bíztatott, megnyugtatta a fiatal igazgatónőt és a nővéreket. Megérzésére hallgatva egy bőröndbe tette az iskolai dokumentumokat, a nővérek személyes iratait és mindent, amit a tartomány archívumában fontosnak ítélt, hogy készen legyen, ha el kell hagyni a házat. Mindenkit buzdított, hogy bízza magát a Madonnára, imádkozzon hozzá, hiszen ő a mi segítőnk. Elérkeztek a nehéz napok, a személyek és a dokumentumok megmenekültek a Segítő Szűzanya hathatós közbenjárására. Ezen a meggyötört földön folytatta gazdasági munkáját és boldog volt, hogy értékesítheti matematikai képességeit és megtaníthatja a helyi ekonomákat a „kettős könyvelésre”. Mindig türelmes és készséges volt, akkor is, amikor újra kellett írni a számadást és meg kellett keresni a számítási hibát.
Etelka nővér diszkrét és türelmes jelenlétével kifejezte nemes és előzékeny magatartását, önuralmát és mély lelki gazdagságát. Életpélda volt a képzés alatt lévő fiatal lányok előtt. Segítette őket meghallani a Szentlélek hangját, és nagylelkűen elindulni az Istennek-szenteltség örömteli útján.
Marléne Maalouf Labib, egy libanoni lány, aki Hadath-Baalbekben találkozott vele a nyári oratórium alatt, és tőle tanulta meg a horgolótű használatát, mindig emlékezik arra a mondatra, amellyel Etelka nővér egy nővérhez fordult, hogy mondja neki arabul: „Mondd Marléne-nek, hogy nagyon szép szövet Jézusnak!” Ez a mondat –meséli saját maga –örömmel töltött el engem és hazatérőben azon gondolkoztam: „A nővérek szeretnék, ha minden lány szerzetessé válna! Én lehetek szép szövet családban is. De te, Uram, ha magadnak akarsz szentelni engem, fogadj el!” Így is történt, és Marléne nővér így zárta tanúságtételét: „Köszönöm, Etelka nővér, hogy megjövendölted hivatásomat, és lelkembe ültetted azt a szót, amely megvilágosított engem… Köszönöm, hogy imádkoztál értem, és folytatod az imát hűségemért”.
Kahhalei tartózkodása meghosszabbodott l983-ig. 1977-től együttműködött az új tartományi ekonomával. Azután váltakozva pihent egy kicsit a Damaszkuszi kórházban és kisebb szolgálatokat végzett a közösségben.
Tevékeny és dinamikus életének méltó befejezéseképpen élete utolsó szakaszát 1987-től Cremisanban (Izrael) töltötte. Hálás volt az elöljáróknak azért a nagyon kedves ajándékért, amely megengedte, hogy több időt szenteljen az imádságnak. Ebből a házból küldött egy levelet a Madrénak (1990. február 21.), hogy kifejezze örömét, hogy FMA lehet. Emlékezett arra, hogy 64 évvel ezelőtt fogadta el őt az Intézmény, és azután Egyiptom, Szíria, Libanon és Palesztina különböző házaiban tevékenykedhetett. Így zárta sorait: „Mindig boldog és hálás vagyok hivatásomért. Örömmel megyek az örökkévalóságba indulásom napja felé”.
Etelka nővér fizikai állapota lassan-lassan romlott. Az általános gyengeséghez vakság is társult, de ez nem akadályozta meg, hogy imádkozzon, recitálja a rózsafűzért és Jézus Szent Szívének litániáját, melyet nagyon szeretett.
Egy nővérnek, aki a betegség alatt gondozta és megkérdezte tőle, hogy van egy szerencsétlen elesés után, azt válaszolta: „Hála Istennek jól, ahogyan Isten akarja…” És ajkáról elhangzott egy őszinte köszönöm azért a figyelmességért, amelyet kapott. Elmondta neki, hogy nem felejtkezik meg szeretett Magyarországáról, amely a kommunista elnyomás alatt szenved, és amelynek egyik unokaöccse is áldozata lett. Szenvedéseit az elöljárók szándékára ajánlotta föl. Megvalósította az Úrra hagyatkozás szavait, melyet a nővérek a sírkövére vésettek: ”Eledelem, hogy az Úr akaratát teljesítsem”.
1993. március 14-én halt meg. Felemésztette a kora és lángoló szeretete Jézus és Segítő Szűz Mária iránt

Székely János püspök atya:

„A Szentföldön tanultam három és fél éven át.
……
Volt ott egy nagyon szép élményem. Tőlünk 2-3 km-re állt egy nővérkolostor, egy arab-keresztény óvodával. Idős nővérek is kerültek ide, köztük egy magyar nővér is, Csernák Etelka. Ő egész életét a Közel-Keleten, arab é olasz nyelvi környezetben töltötte el, de időskorában, ha rosszabbul volt, akkor mind a két nyelvet elfelejtette, és magyarul kezdett beszélni, amit senki sem értett. Ilyenkor ő se értette a többieket, elveszettnek érezte magát. Emiatt gyakran hívtak engem, hogy magyarul beszéljek hozzá, mert akkor mindig megnyugodott. Nagyon szívesen mentem. Az idős nővér szeretett mesélni, majdnem mindig ugyanazt mesélte,7-8 története volt. Csodaszép történetek.
Majdnem mindig elmesélte a hivatása történetét. Éppen Esztergom mellett éltek, vasutas volt az édesapja, sokat költözködtek. Ott volt egyszer egy nagyon gazdag esküvő. Hintóval hozták a menyasszonyt, a nővér még a lovak patkóinak a hangjára is emlékezett. Zsúfolásig tele volt a templom, és ahogyan jött be a gyönyörű menyasszony, mindenki hátrafelé fordult, mindenki a menyasszonyt akarta látni. Akkor a nővérbe beléhasított egy hang, ami azt mondta, hogy „ez nem a te utad”. Ő előrefordult, egyedül a hatalmas tömegben, letérdelt, és akkor 9 évesen eldöntötte, hogy szerzetesnő lesz.
Elmesélte nagyon gyakran, hogy eredetileg nem misszióba készült. Novícia volt Észak-Olaszországban, akkor -1950-ben- oszlatták fel a rendeket nálunk, és neki a rendi elöljárók azt tanácsolták, hogy maradjon kint, hogy szerzetesként élhessen. Körülbelül 20 év után jöhetett először haza. Az édesapja még élt. A faluban –ahol akkor lakott az édesapja- végigvezette a lányát, nagyon sok helyre bekopogtatott, becsengetett, és nagyon büszkén, lelkendezve mondta mindenkinek, hogy ez az ő apáca lánya. A nővér ezt is mindig nagy örömmel mesélte, hogy az édesapja milyen büszke volt rá.

Többször elmesélte az édesapja halálát is, amit az egyik testvére írt le neki levélben. Az édesapjuk az unokáival játszott napközben, a gyerekek hazamentek, a másik lánya ott maradt mellette, hogy segítsen este a lefekvésnél. Mielőtt elaludt volna, mindig szokásuk volt, hogy imádkoztak. Az édesapa nyugtalan lett, és elkérte az imakönyvet. Hosszasan keresgélt, lapozgatott benne, míg végül talált egy imádságot, aminek ez volt a címe – egy távol levő személyért. Kérdezte a lánya, hogy kiért kellene ezt elmondani, soha nem szokták ezt az imát imádkozni. Az édesapa azt mondta, hogy kiért másért, Etelkáért, ezért a lányáért, aki ott volt kint Szentföldön. Elmondták ezt az imádságot, és körülbelül fél órával később az édesapa meghalt. Az utolsó imáját ezért a lányáért mondta el. A nővér ezt is újra meg újra mesélte. Ezek voltak életének gyönyörű, kicsi evangéliumai: a hivatása fénye, az édesapa áldása, szeretete, ami kísérte.”

Székely János: „Én vagyok az út” Lelkigyakorlatos elmélkedések 48-49.

Szülei: Edvy Lajos és Kiss Ilona
Született: Győrszemere, 1936. augusztus 25.
Meghalt: Győrszemere, 2013. február 25.

Első fogadalom: Budapest,1965. augusztus 5.
Örök fogadalom: Róma, 1979. július 23.

Emília nővér Isten szeretetéről beszél nekünk és a Szentlélek abszolút szabadságáról, aki ott fúj, ahol akar, még Magyarország kínlódással teli, elnyomott földjén is. Az ő hivatása Isten szívének sugallata, aki „örömhírt visz a szegényeknek” és „szabadulást hirdet a foglyoknak”.
Először a náci rezsim durvasága majd a kommunista hatalom elviselhetetlen elnyomása alatt az Úr tekintete megpihent ezen a fiatal lányon.
Ebben, a haza számára nehéz történelmi időszakban, Emília húgával, Jolánnal (meghalt 2010. február 7-én) és barátnőjével, Etelkával Segítő Szűz Mária Leánya kívánt lenni, majd örök fogadalmat tenni.
Az akkor még „Maria Regina” tartomány tartományfőnöknője, Lia Sperandio nővér a következőket jegyezte föl az 1976. májusában tett magyarországi látogatásáról, javaslatot téve ezekről a fiatal lányokról: „Úgy tűnik nekem, hogy egy kis meg nem értés van a delegáta, Tóth Erzsébet nővér és a fiatalok között: ezek FMA nővérek szeretnének lenni, míg Erzsébet nővér jobban szeretné, ha VDB-k lennének. Úgy gondolom, hogy a fiatal nővéreknek a saját társadalmi osztályuknak megfelelően kell élni; részt venni az iskolai rendezvényeken, kirándulásokon, sporton, mozi látogatáson, fürdőben, stb… Nem tehetnek másképpen, hogy senki se vehesse észre, hogy Istennek szentelték életüket. A saját rokonaikkal szemben is bizalmatlanok. Nekem derűseknek tűnnek, ruházatuk egyszerű, és Don Bosco szellemében kívánnak élni. A tartományfőnök nem tartja alkalmasnak a delegáta cseréjét (bár régebben talán kérte ezt), nehogy felkeltsék az állami titkos rendőrség gyanúját. A szalézi Kongregáció tagjait nem ismeri el az állam, mert a Kongregáció tisztán nevelő rend; titkos ügynökök vannak megbízva, hogy figyeljék az Intézményt, kövessék a különböző találkozásokat, áthelyezéseket… Ezért a Tartományfőnök, Erzsébet nővér és még néhány személy, akik kapcsolatban vannak velük, ellenőrzés alatt állnak és követik őket”.
A tartományi levéltárban őriznek egy feljegyzést a Tartományfőnöknő számára, mely szerint a három fiatal lány nagyon szeretne örök fogadalmat tenni. Két egymás utáni évben Lengyelországba mentek lelkigyakorlatot végezni, remélve, hogy ott letehetik az örök fogadalmat, de nem tehették, mert hiányzott a Delegáta hozzájárulása. Az SDB Tartományfőnök Rómában járt, beszélt a Madréval. A Madre a maga részéről tanácsot kért és jóváhagyás végett a Szerzetesi Kongregációhoz fordult, hogy örök fogadalomhoz bocsáthasson. Megnyerték a hozzájárulást, azzal az indokkal, hogy ha Magyarországon újra nyithatnak házakat, legyenek erre készen személyek. Így Rómában, 1979. július 23-án a három fiatal FMA (Etelka nővér, Jolán nővér és Emília nővér) Ersilia Canta Madre Generale és Michelina Secco nővér, mint tanú előtt letették az örök fogadalmat.
1988-ban, Don Bosco halálának centenáriumi évében Emilia nővér „turista zarándok úton” (ahogy ő nevezte) vehetett részt Olaszországban. Így ír erről az utazásról: „Mit mondjak Rómáról” Szavakkal nem lehet kifejezni, mit éltem át az örök városban. Eszembe jutott az örök fogadalom, melyet 1979-ben itt tettünk le. Szentáldozás után nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Azután a zarándoklat Torinóba! A találkozás Segítő Szűz Máriával, Don Boscóval, Mazzarello Anyával és Családunk szentjeivel. Nem is álmodtam ennyi kegyelemről. Nem tudom eléggé kifejezni hálámat mindazoknak, akikkel találkoztam. Kérem az Urat, küldjön nővéreket, és adjon lehetőséget, hogy közösségben élhessünk, és Don Bosco és Mazzarelllo Anya szellemében dolgozhassunk”.
Tény, hogy Emília nővér egyike azoknak az FMA nővéreknek, akik mindig családban élték meg hivatásukat, akkor is, amikor változtak a politikai körülmények, és lehetett közösségben élni. Egyébként az elöljárók elismerték a választási szabadságot nemcsak neki, hanem más nővéreknek is, akik sokat szenvedtek az illegalitás alatt és a közösségbe való beépülés nagy nehézséget jelentett volna számukra. Közösségi találkozások a magyar nővérekkel nem voltak, de volt távoli remény. Valóban, a tipikusan szalézi ünnepeken, január 31-én, május 24-én, augusztus 5-én találkoztak Budapesten, Etelka nővér lakásán és egy örömteli napot töltöttek együtt.
Tudjuk, hogy kitanult szövőnő volt és ügyes orgonista, rátermetten segített, ahol szükség volt rá. Amíg egészsége engedte, az atyai házban élt. Miután testvérei elköltöztek, özvegy édesanyjával és Jolán nővérével lakott együtt, a körülményekhez alkalmazkodva kihasználta a munkalehetőségeket, hogy megszerezze az élethez szükségeseket: a győri Karmelita plébánián volt szakácsnő, egy győri állami iskolában meg portás és takarítónő.
Édesanyja halála után továbbra is otthon élt Jolán nővérével. Gyenge egészsége miatt időszakonként kezelésre beköltözött egy idősek otthonában, míg szükségessé vált, hogy végleg ott maradjon a „Szent Anna otthon”-ban. 2013. január 10-én meglátogatták a magyarországi FMA nővérek. Azután nem volt többé hír róla sem az otthonból sem a rokonoktól. Amikor augusztus 25-én keresték telefonon a nővérek, hogy születésnapján köszöntsék, keserű meglepetéssel fogadták a hírt, hogy már hat hónapja a Mennyei Atya karjaiban van.
Sok elem hiányzik életének teljességéből, de megérezhetjük az Úrnak adottságának szépségét, emberi teherbírását, szilárd hitét. Valóban élete „el volt rejtve Krisztussal az Istenben”.
Kedves Emília nővér, te „némán” mentél el 2013. február 25-én. De bizonyos, hogy Segítő Szűz Mária anyaian elkísér téged a Jegyessel való találkozásra. Könyörögj hivatásokért, mindenek előtt a te földeden, melynek nagy szüksége van az evangéliumi öröm tanúságtevőire.

Szülei: Horváth József és Nagy Anna
Született: Pakod, 1904. június 12.
Meghalt:Jászberény, 1992. március 14.

Első fogadalom: Ottaviano (Nápoly), 1939. augusztus 6.
Örök fogadalom: Mándok, 1946. december 25.

Mária édesapja az első világháború alatt meghalt, ő édesanyjával maradt, aki jó kereszténnyé nevelte, és a Madonna lelkes áhítatára buzdította. Az elemi iskola 6 osztályát végezte el, beiratkozott a Mária Lányok Szövetségébe, és kitanulta a szabó mesterséget.
29 éves volt, amikor édesanyja halála után kérte felvételét a Segítő Szűz Mária Intézménybe. Jól ismerte Don Bosco életét és műveit, mivel szorgalmasan látogatta a pakodi szalézi plébániát. Így írt a szalézi igazgató, aki bemutatta őt az elöljáróknak: „Mária kész bármilyen szolgálatra, és ha Istennek és az elöljáróknak úgy tetszik, elmegy külföldi misszióba.
Plébánosa a tartományfőnöknőnek címzett levelében leírja, hogy a fiatal Mária „szelíd személy, türelmes és erős a megpróbáltatásokban, szíve őszinte és nyitott. Személyisége és belső élete hivatásának komolyságát mutatja. A Madonna szeretete és erényeinek utánzása nagyobb tökéletességre hivatott élet jele. Megerősíthetem, hogy belső meggyőződésem az, ha elfogadják Máriát, nagy hasznára lesz az FMA Intézménynek.
Bár nem volt túl fiatal, elhagyta Magyarországot, hogy Torinóban fogadhassák 1935-ben; majd 1 év múlva elkezdhesse a noviciátust Nápoly Vomero Ottavianóban l937. augusztus 5-én. Novícia társai csodálattal emlékeznek rá. Egyhangúan állítják, hogy kereste a rejtett életet, alázatos volt, igen kedves és nagyon jó. Mazzarello anya alakját juttatta eszükbe, aki nagyon szeretett imádkozni, tevékeny volt, előzékeny, kész volt örömmel teljesíteni minden kérést, ha az megegyezett az engedelmességgel. Csöndes és egyben közösségi ember, nem vesztegette el sohasem az időt.
Chieppa Anna Maria nővér írja róla: „Együtt éltük át az egész képzési időt 1937-1939-ig. Ezalatt robbant ki a második világháború. Honfitársával, Szikriszt Juliannával együtt kedves emlékként maradt meg emlékezetemben Mária nővér Finom magtartásával, megszokott mosolyával, lendületével, hogy odaadja önmagát teljesen, mindig kész volt, és rendelkezésre állt. Nagyon erős akarattal igyekezett alkalmazkodni a körülményekhez, a mentalitáshoz, a mi olasz cselekvési módunkhoz, ez meglátszott rajta, ha elpirult az erőlködéstől, de megőrizte kedvességét és előzékenységét. Idősebb és érettebb volt nálunk, de nyilvánvalóan nehezen értette és beszélte az olasz nyelvet. A templomban mindig imádkozó magatartásban térdelt, s ez áhítatra serkentett engem”.
1939. augusztus 6-án tett fogadalmat Ottavianóban. Néhány hónapig Nápolyban dolgozott az egyetemisták kollégiumában, majd 1941-ben visszatért hazájába, először a Segítő Szűz Mária Leányai oladi házába, ahol szakácsnő volt. 1944-ben áthelyezték Mándokra, közel Magyarország keleti határához, ahol új közösség alakult. Folytatta konyhai munkáját, pontos volt, csöndes és derűs, sohasem siránkozott fáradtság miatt.
1948-ban Magyarország drámai időszakot tapasztalt meg. Az állam lefoglalta a plébániai iskolákat, a női szerzetesrendek házait. A nővéreknek pár hónap leforgása alatt el kellett hagyni a mándoki házat és Budapestre kellett költözni. A szerzetesrendek működési engedélyének megvonása után nem volt tanácsos három nővérnél többnek együtt élni, ezért egyikük arra kényszerült, hogy hazatérjen a szüleihez. Minden hónapban visszatért a nővérekhez, s bármely –akár nagyon nehéz – pillanatban érkezett is Mária nővért mosolyogva találta, aki nem siránkozott a körülmények miatt, csöndesen folytatta konyhai munkáját, takarított a házban, s bár illegalitásban élt segített a közeli plébánián.
Nővértársai emlékeznek arra, hogy a háború alatt Mária nővér nagylelkűen segítette a bombázások menekültjeit és áldozatait. Bízva a gondviselésben, meleg étellel, ruhaneművel látta el őket. Mindig odafigyelt, hogy ne pazaroljon, ahogyan a szerzetesi szegénység megkívánja. Civil ruhában járt, mindig megelégedett a maga számára használt ruhákkal és soha nem volt egy pár új cipője.
Kerényi Anna nővér így ír róla: „Közel álltam hozzá. Nagyon jó volt és mindenkinek jót akart. Mindenkiben a pozitívot látta meg, mely Isten ajándéka, soha a hibákat. Mindig mindennel meg volt elégedve, sohasem siránkozott semmi miatt. Készséges volt és szerető gondossággal vette körül az öreg Tóth Erzsébet nővért.
Ahogyan a halotti levelében olvasható, csöndes és gyors út volt az övé az életszentség felé, hősies alázatossággal élte meg az üldözés idejét. Mária nővér többet beszélt az életével, mint a szavaival, hűséggel haladt a teljesség felé, amelyet az Úr kitűzött elé: nem könnyű út, megélt illegalitás, teljes következetesség.
Nem tudjuk, mikor szállították Jászberénybe, a szerzetesek számára fenntartott öregotthonba, csak azt ismerjük, hogy 1992. március 14-én halt meg 87 éves korában. Tanúságtétele biztosan termékeny magja a Magyarországon újjászülető szalézi karizmának, mely azokban az években a politikai és vallásszabadság új évszakát élte.

Szülei: Jeriga János és Csápai Teréz

Született: Ekecs (ma Szlovákia), 1922. június 8.

Meghalt: Kistarcsa (Budapest), 2013. május 17.

Első fogadalom: Conegliano, 1950. augusztus 5.

Örök fogadalom: Padova, 1956. augusztus 5.

 Anna nővér szinte lábujjhegyen érkezett, de nagy lelki erősséggel. Kis noteszének lapjai megvilágosítják szívének titkait és életének szeretető buzgóságát. Elképedve, bámulattal olvasunk a  csodákról, melyeket az Úr végbevitt benne. Kis betűkkel, de mély lelki belső gazdagsággal írja sorait. A rövid bejegyzések átölelik egész személyét, az ő „Krisztussal az Istenben” elrejtett életét, kapcsolatait, tevékenyégét, jelenlétét a kisgyermekek között, közösségi életét, serény és figyelmes munkáját, embersége körüli őrködését azért, hogy közeledjen nagy példaképéhez, Krisztushoz, aki a Szentlélek erejéből „emberré lett”. Számos feljegyzés szól arról, hogy küzdött túlzott sértődékenysége ellen, le akarta győzni türelmetlenségét, hogy kedvessé formálja jellemét azért, hogy „jóságosan tudjon jelen lenni a kislányok között”, és „örömtelibbé tegye” a közösség életét.

Írja: „Fékezni magamban a gőgösséget és az érdességet, a haragot, mely könnyen fellángol bennem különösen viták alkalmával”. És megjegyzi: „A szelídség az az erény, melyet nagyon szeret Jézus”. Bizalmasan közli legjobban szeretett fohászát: „Szelíd és alázatos szívű Jézus, tedd szívemet a tiedhez hasonlóvá”.  Világosan néven nevezi az érzelmeket, melyek átfutnak rajta: elégedetlenség, érzékenykedés, neheztelés; és ismételten elhatározza, hogy legyőzi ezeket.

Annát 1946. július 26-án pap bátyja kísérte  Mándokra az FMA közösséghez.  Vele osztotta meg először titkát, hogy az Úrnak akarja adni az életét. Anna nővér mesélte, hogy az utazás alatt a  következőket mondta: „Amikor Istennek adjuk magunkat, az örökre szól, nem lehet visszafordulni”. És így is tett: hűséges maradt mindvégig. Szülei a beleegyező levelükben így írtak: ”Örömet érzünk, hogy leányunk belép az FMA Kongregációba, hogy az Úrnak szentelje életét. Kijelentjük, hogy nem várunk tőle semmiféle anyagi támogatást. Elfogadjuk az Isten akaratát”.

Plébánosa, amikor bemutatja őt az Intézménynek, így ír: ”Mindig példásan viselkedett . A leány és szülei ájtatossága tanúsítja, hogy szerzetesi hivatása igaz. Gyakran járul a szentségekhez, és mindig jó példát mutat társainak. Mint lelki atyja örömmel ajánlom elfogadásra ezt a leányt.”

1948. január 31-én kezdte a posztulátust Padovában. Elkötelezetten élte a képzés éveit. Fogadalom után a Mogliánói közösség fogadta. Itt kötött és ellátta az „Astori” szalézi kollégium mosodáját. 1955-ben Velencébe helyezték a „Maria Ausiliatrice” rendházba, mint az árvák asszisztense, varrónő és sekrestyés. Itt egy szerény kulturális és szakmai képzéssel megszerezte a középiskolai végzettséget, és látogatott egy ’Daplux’ gép használatára képesítő tanfolyamot. Kiváló képességről és készségről tett tanúságot.

1972-től 1978-ig Coneglianóban élt, mint varrónő és sekrestyés, de többször volt otthon a családjánál, és gondozta öreg és beteg szüleit. Mint ruhatáros és ekonoma 1 évet töltött Triesztben, majd 3 éven át igazgatónője volt Pordenonéban az SDB-k Don Bosco Kollégiumát szolgáló FMA közösségnek. 1982-től 1990-ig Vigo di Cadoréban élt, mint vikária, oratórium vezető és ruhatáros.

1990-ben Magyarországon vesztett a kommunista párt az első szabad választáson, az Egyház és a szerzetesrendek is több tízéves illegalitás után újrakezdhettek. Az elöljárók arra ösztönözték Anna nővért, hogy térjen vissza Magyarországra. Tagja lett a kis FMA csoportnak, akik július 24-én megnyitották az első közösséget Budapest-Pesthidegkúton. Vikáriának nevezték ki, hogy támogassa az igazgatónőt 2 évig. 1992-ben a nővérek között volt a Mogyoródon megnyílt új rendházban. Itt váltakozva látta el a vikária és az ekonoma feladatkörét, értékes segítséget nyújtva az igazgatónőnek és delegátának, Italia De Feletti nővérnek, aki a tartományfőnöknő megbízottja volt a magyarországi házak számára 2007-ig, majd közvetlen utána Carolina Costabile nővérnek.

Nagyon szerette a nővéreket és a trivenetói valóságot, ahol az első képzést kapta és ahol a kommunista rezsim bukásáig élt, de nem kevésbé a magyarországi nővéreket és helyzetet. Akkor is, ha szülőfaluja Szlovákiához tartozott, Anna nővér mindig magyarnak érezte magát.  62 év szerzetesi élete alatt kiemelkedik szeretete a közösség és az elöljárók iránt, mindig nagy hálával emlékezik meg róluk. Kis szolgálatokkal segítette a nővéreket, melyeket nagyra értékeltek. A magyarországi rendházak élő történelmi emlékezete volt,  különösen a mogyoródié. melyet látott megszületni és amelyben élt néhány órával halála előttig.

„Élő történelmi emlékezete” a gazdag képzésnek, a mély, intelligens és erős szalézi és vallásos lelkületnek. Valóban meglepő feljegyzéseiben Madre Luisa Vaschetti egy gondolatához fűzött bejegyzése, jelzi, hogy elfogadta, és élni akarja azt: „Akinek folytonosan szüksége van bátorításra és kedves szavakra, hogy erkölcsileg megállja a helyét, nem szerzetesi életre lett teremtve. Igyekezni kell egyedül feloldani a csomókat, máskülönben nincs segítség, csak nehézség”. És egy másik bejegyzés: „Míg lehetőségem van rá, a vasárnapot összeszedettségben és a Szentírás olvasásával fogom megszentelni”.

Az önképzés és a benső élet kiegészítik egymást. Kis naplójában írja: „Este, mielőtt elalszom, negyed órát csöndben fogok tölteni, és elmélkedéssel készülök föl a másnapi szentáldozásra”. Úgy tűnik, hogy újra hallgatjuk és újra átéljük az első mornesei nővérek szemlélődő módszereit. Szükséges, hogy ihletet merítsünk belőlük. Anna nővér mély lelki élete megnyilatkozik a ”következetes és szerény” szilenciumában is – ahogyan ő hagyományosan nevezte. Megjegyzi kis „lelki naplójában”:  „A szilencium nagyon kedvez a belső egyensúlynak, így mélyebben tudjuk felfogni az Isten Szavát, és az Úrral való párbeszédet  ahelyett, hogy a szeszélyeink irányítaná az Úr fénye vezeti és világosítja meg.” És hozzáfűzi: „Szilenciumot tartok, hogy hallgassam az Istent. Istent hallgatni: imádság”.

A szilencium melletti elköteleződése abban is megmutatkozik, hogy tartózkodik „a siránkozástól, a rosszkedvű szavaktól, a kis kritikától, hallgat a nővérek hibáiról, megakadályoz  minden sebző, ítélkező szót.” Mély a megfontolása: „A csönd a fájdalom légköre. A Kálvárián mindenki hallgatott. Elvész az, ami a fájdalomban megszentelődésünkre szolgál, ha siránkozunk, elmeséljük bánatunkat, vigasztalást keresünk. Nem akarom eltékozolni ezt az értékes kegyelmet”.

Ezt a mélységet ás a belső élet bölcsességét Anna nővér bizonyára a Szentlélektől merítette, „kenet, mely mindent megtanít” ha elfogadjuk sugallatait. Valóban, feljegyzéseiben javasolja „az egyesülést a Szentlélekkel, ráhagyatkozást az ő sugallatára”, és hosszan ismételni a fohászt hozzá, hogy legyünk „mindig engedelmesebbek az ő isteni tevékenységének”.

A szenvedés nem kímélte életét. Sok feljegyzésében áttetszik ez. Íme az egyik: „Felajánlom neked Jézus elégtételül a mai napon kapott sértésekért és kis hálátlanságokért”. Megerősíti, hogy kényszeríteni  akarja magát nagyobb bizalomra az igazgatónő felé,  és ugyanakkor aláhúzza: „Nem akarom, hogy hitemet megzavarja: egyedül neked engedelmeskedem, Istenem, kezeidbe ajánlom magamat”.

Egy idő óta imádságban készült Anna nővér a Jegyessel való találkozásra. Paduraru Ágnes nővér írja: „Félt a haláltól, és az Úr álmában hívta őt magához. A kistarcsai kórházban volt. Az orvosoknak sikerült lenyugtatni hirtelen jött gyomorfájását. Reggel 6 óra felé Anna nővér az Irgalmasság rózsafüzért imádkozta betegtársával, azután elaludt. Fél 7 felé egy nagyot sóhajtott, lelke visszatért a mennyei Atyához. Az orvosok azonnal észrevették és meglepődtek halálán, mert szerintük már elindult a gyógyulás útján. Az irgalmas Úr jó volt hozzá és hozzánk!”.  2013. május 17-e volt, máriás hónap, Mária, a Keresztények Segítsége ünnepére felkészítő kilenced egyik napja. Biztosan Ő kísérte el csendesen a nagyon szeretett Jegyessel való találkozásra.

Szülei: Kollárovits Ernő és Lovas Irén
Született: Besztercebánya, 1900. december 10.
Meghalt: Damaszkusz (Szíria), l985. október 4.

Első fogadalom: Nizza Monferrato, 1928. augusztus 5.
Örök fogadalom: Alexandria (Egyiptom), 1934. augusztus 3.

Margit nővért otthon, s később a Rendben is Ritának szólították. Mélységesen vallásos családban született, melyet a kedvesség és a mély hit egyaránt jellemzett. Lelkisége visszatükrözte nemes magyar népének akaraterejét és szilárdságát.
A családban töltött fiatalságáról keveset tudunk. A század elején peregtek – az egyáltalán nem nyugodt – politikai és vallásos események: 1914-1818-ig az első világháború; l917 októberében a bolsevik forradalom, amely betört Magyarországra is; és mint fénylő világítótorony felragyogott a horizonton 1917 májusában a Fatimai jelenés.
Ezeket az eseményeket Margit nővér imádságban és bűnbánatban élte meg, ahogyan a jelenésben a Madonna kérte. Csak 1926-ban valósíthatta meg álmát, hogy Istennek szentelje magát a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményben, miután megkapta tanítónői oklevelét. A kezdeti képzés idejét Nizza Monferrátóban töltötte. Kezdettől fogva nagy odaadással gyakorolta a mélyen áhítatos életet, amely később sugározni fog lángoló buzgalmában a lelkek javára, amikor misszionárius lesz Közép Keleten.
A szerzetesi fogadalomtétel után, 1928 novemberében már az egyiptomi Alexandriában találjuk, mint tanítónőt az olasz iskolában. Kairóban és Alexandriában szolgált 1937-ig, amikor kinevezték a kairói ház igazgatónőjének. 1945-ben a jeruzsálemi ház elöljárója lett, ahol 1950-ig maradt, amikor kivételesen 1 évre Betlehembe helyezték.
Dolgozott azután a damaszkuszi olasz iskolában, amely még mint helyi kórház működött. 1950. év végéig az iskola tanítói és azok, akik szeretetszolgálatot végeztek a betegek körül, egy közösséget alkottak. Nem törődtek az áldozatokkal, nagylelkűen vitték előre a két művet. Az épület ki volt lőve, de nagyon jó volt a szervezés: az elöljárók új közösséget alapítottak, és a neveléssel foglalkozók igazgatónője Margit nővér lett. 1951 a rendbe hozás éve volt, de még nem készült el a lakóhely az iskolában dolgozó nővérek részére. Csak februárban kaphatták meg a ferences atyáktól a kulcsot. Jelentős kényelmetlenséggel szembesültek Margit nővér és a nővérek, melyet példásan áldozatos lelkülettel viseltek.
Ugyanebben az évben látogatta meg a közösséget madre Carolina Novasconi tanácsosnő, aki mély együttérzését fejezte ki, és bátorította az induló művet. AZ igazgatónőnek biztos irányt mutatott, hogyan lelkesítse a nevelő szalézi nővérek közösségét: szakértelem, kezdeményező készség és öröm.
Végre április 12-én új lakrésszel gazdagodtak, megkezdődött a nővérek és számos növendék közös munkája. Májushónapban Margit nővér lelkesen vezette a máriás ájtatosságokat, különösen a rózsafüzért. Erről az időszakról tett tanúságot Carolina Speranza nővér, az olasz kórház felelőse:”Margit nővérben nagy a szeretet és az égő apostoli lelkesedés. Sikerült a muzulmán iskolából sok keresztény gyermeket elhozni és ingyen beíratni a mi iskolánkba. Gondoskodott egyenruháról, könyvekről, füzetekről és minden másról, amire szükségük volt. Célja volt, hogy nevelje őket jobb jövőjük érdekében.
A közösségben egyszerűen és örömmel tudta lelkesíteni a felüdülés perceit (ricreazione); szellemesek és zseniálisak voltak elbeszélései, melyek vidámságot támasztottak és táplálták a családias szellemet. Kreativitással és igazi szalézi lelkülettel irányította a kilencedeket, ünnepeket, Szűz Mária hónapját. Minden ünneplés a nővérek és a tanulóifjúság élénk részvételével, hittel és örömben zajlott.
A nővérek mint nagy szeretettel teli személyre emlékeznek rá. És valóban nagylelkű volt a szegényekkel, ha tudott, adott nekik ételt és ruhát, s mindezt kedvesen és diszkréten. Néhány alkalommal meleg ételt készíttetett a szakács nővérrel a portán kopogtató öregeknek.
A tanítási nap végén néhány növendék anyukájára várakozott az udvaron, s Margit nővér azt akarta hogy hagyják őket szabadon játszani, mert tudta, hogy szűkös körülmények között laknak. Margit nővér gyakorlatias igazgatónő volt, körültekintő gondossággal szinte megelőzte a nővérek, a fiatalok, a szegények szükségleteit
Az esti ricreazione (felüdülés) idején –számol be róla Concetta di Benedetto nővér – a ruhatáros nővér nagy halom javítanivalót hozott be. Margit nővér mindig az első volt a segítésben. Míg varrták a gombokat, kötözőszereket, neveket, ő énekelt, vicceket mesélt, míg kiürült a kosár. Azután egy kis cukorka, egy csésze meleg herbatea és a „buona notte” zárta a napot.
Amikor szaléziak jöttek a nővérekhez, mindig szívélyes fogadtatásban, tiszteletben volt részük. Amikor elmentek, ezt mondták: „Ebben a házban valóban Don Bosco szelleme uralkodik”.
Eltelt a 6 év Damaszkuszban, Margit nővér igazgatónő Heliopolisban (Egyiptom). Két év után áthelyezik a Kairói közösségbe, Rod El Farag, ahol elkezdte tirociniumát, mint a közösség lelkesítője. Egy nővér tanúságtétele szerint ez a hely Alexandriához tartozott. Ezt írja: ”Rövid kapcsolatom volt a Kairói közösséggel, de megjegyezhetem, hogy az igazgatónő, Margit nővér szeretettel, de határozottan követte a nővéreket”. Ebben a közösségben csak 3 évig maradt. 1962-ben kinevezték Tartományfőnöknőnek. Napról napra folytatta az ő „igen”-jének kimondását a hit engedelmességében, Biztos volt abban, hogy csak így vezethet minden nővért Jézushoz, akik most nagyobb bizalommal néznek rá. Kiemelünk egy részletet a Damaszkuszi Iskola krónikájából 1962. augusztus 30-ról: „Este összejöttük a kórházban dolgozó nővérekkel, hogy fogadjuk az új Tartományfőnöknőt, Kollárovits Margit nővért, akit már jól ismertünk, mert igazgatónőnk volt. Az ő jövetele nagy megerősítést hozott ami szívünkbe…!” Így kezdte Margit nővér az első 3 évet erős odatapadással Isten akaratához, és ugyanakkor felajánlásokban gazdagon. Vallásos lelkülete, apostoli buzgósága, robosztus hite miatt a nagy növekedés évei következtek, melyek alatt nem hiányoztak az örömök, de a próbák és nehézségek sem. Már mint igazgatónő is nagyon áldozatos lelkületről tett tanúságot; új szolgálatában növekedett ebben, és jellegzetes vonásává vált.
Anna Bovio nővér írja róla: „Szembeötlik benne a feltétlen egyeneslelkűség. A közösségben örültek jelenlétének, mély nyomot hagyott ez a kiváló erény. Imádsággal és lemondással táplált mély lelkülete volt, szolgálatkész a segítésben, a tanácsadásban… minden jól sikerült, de amikor szükséges volt, elrejtette Istentől kapott adományait. Nem hiányoztak Margit nővér éltéből a lelkesítés felelősségével járó fájdalmas próbák. Senki közülünk nem mérhette meg lelki mélységeit, mert mint értékes gyöngyszemeket el tudta rejteni, s csak Jézusnak mutatta be azokat.
Minden nehézségben élő hite volt, s az Úr segítette, hogy úrrá legyen a megpróbáltatásokon. Aki közelebbről ismerte Margit nővért, így ír: ”Nem takarékoskodott önmagával soha, s mindenki, aki vele élt, egy lélek volt a hálaadásban, a megelőző és nagylelkű szeretetben. Vonzotta a nővérek jóindulatát, hogy segítsék őt megőrizni egymás között az egységet és a békét. Alázatosan és egyenes lelkűen élt abszolút hűségben az Alapszabályokhoz és tökéletes engedelmességben az elöljáróknak, mint az Intézmény iránt érzett igaz és valóságos szeretet kifejezése.
Egy másik nővér írja: „Mint Tartományfőnöknő figyelmes volt mindenben, különösen a szilenciumban. Nap közben halkan beszélt, hogy ne zavarjon Isten hangjának meghallásában. Mély lelki életet élt, és ezt a mélységet megérezte az, aki találkozott vele. Amikor a jeruzsálemi közösséget látogatta, korán reggel a szent helyekre ment, hogy kifejezze nagy szeretetét Jézus iránt”.
Neki is megvoltak a maga korlátai: amikor vita támadt, tűzzé vált, tekintete szigorú lett, mint azonnali reagálásának jele, de egy pillanat elmúltával visszatért nyugalma és derűje. Egyenes volt és erős, nem tudott hallgatni, ha áthágták a Szabályzatokat s az volt a kívánsága, hogy bárcsak szeretetből tartanák meg azokat.
Talán néhányan túl szigorúnak és igényesnek tartották de látszott rajta, hogy amit másoktól kér, önmagától is elvár: a következetes hűséget mindahhoz, amit a Jézus követést illeti.
Nem csodálkozott és nem akarta, hogy mások csodálkozzanak valamelyik nővér hiányosságain. „Emlékezz – mondta – hogy amin csodálkozol másokban, már a te ajtódon kopogtat, hogy beléphessen…
Gyorsan megteheted azt, amit most másokban elítélsz. Megszánni és megbocsátani, ez a mi küldetésünk!”
1965 novemberében Madre Angela Vespa Rendfőnöknő hívta Margit nővért, és engedelmességet adott neki: hagyja el a Tartományt és költözzön Franciaországba, Marseille-be, a „Villa Pastré”-ba. ahol csak egy évig maradt. Nemes lélekkel tette ezt, melyben megnyilatkozott lelki alkata. Szemei fátyolosak voltak a könnytől, de száján megmaradt a megszokott mosoly. A legszebb tanúságát tette Jézus iránti rendíthetetlen szeretetéről.
Margit nővér a „számkivetés után” visszatért a Tartományba, s kitűnt alázatossága. A múltról egy szót sem szólt. Természetességgel vette fel a lelkesítés szolgálatát a kartabai (Libanon) közösségben. Azután 3 évig volt vikária a kahhalei házban, majd 5 évig tanított a damaszkuszi iskolában. 1981-ban a kórházi közösség fogadta be őt, mikor elindult rákbetegsége, amit hősiesen viselt egészen haláláig, 1985.október 4-ig.
Életterve világosan igazolja erős elhatározását, hogy szentté legyen. Ez elkísérte őt egész életén át: „Szorgalmas leszek az ájtatossági gyakorlatokban, igaz imádságos lelkületet akarok magamban kialakítani, mely az Istennel való egyesülésből áll.
Szemmel tartok minden szeretet elleni gondolatot és minden morgolódást.
Megfékezem az ítélkezéseimet, és azonnal elfojtok minden ellenszenvet, azonnal beismerem hibáimat és készségesen megalázom magam.
Jézusom, a te segítségeddel akarom, hogy számat ne hagyja el egyetlen siránkozó, morgolódó vagy kritizáló szó, egyetlen szó sem, ami ellenkezik a szeretettel.
Nem lesz munkálkodásomnak más célja, mint Isten dicsősége és az ő szeretete.”

Szülei: Komlós Jenő és Burger Stefánia
Született: Budapest, 1915. május 11.
Meghalt: Budapest, 1980. október 4.

Első fogadalom: Nizza Monferrato, 1934. január 29.
Örök fogadalom: Olad, 1940. január 29.

Sugárzó kezdete volt Anna nővér életének, mely azután tragikus véget ért. Két véglet között, jó képességekkel gazdagon megáldva de gyenge egészsége és drámai események miatt nyugtalanul, tövisek között futotta be a pályát.
Anna nővér mozgalmas életet élő családba született. melynek 4 emeletes palotája volt Budapesten, és villája a dombok között, meg a Balaton mellett is. Az édesapa orvos, akinek egy pszichiátrriai klinikája volt, az édesanya a budapesti nemzeti színház híres színésznője. Anna nővér tőle örökölte művészi adottságait: zene, ének, előadó művészet, festés, melyek nagyon hasznosak voltak az ifjúsági pasztorációban.
A jómód ellenére nem úgy tűnik, hogy Anna és testvére, István boldogok lettek volna. A nagyon elfoglalt szülők német nevelőnőkre bízták őket, akik gyakran váltakoztak. Így nem alakultak ki azok a szeretetkötelékek, melyek nagyon fontosak a harmonikus növekedéshez. Az édesapa korai halála után az édesanya megtért, bűnbánó vallásos életet élt, és szerzetes Kongregációt akart alapítani. Hogy szabadabb legyen, István fiát a szaléziakhoz, Anna lányát Torinóba küldte a „Madre Mazzarello” házba. Anna 14 éves volt; azonnal megszerette a környezetet és a nővéreket, szeretetet és derűt talált, melyek eddig nagyon hiányoztak neki.
Egy évvel később, 15 évesen, kérte felvételét az FMA Intézménybe, és 16 évesen, 1931-ben megkezdte a noviciátust, majd 1934-ben fogadalomhoz bocsátották. Novíciaként szívesen tanította zongorázni és festeni társait. Derűs volt és aktív, de az egészsége gyenge, ezért hat hónappal meghosszabbították noviciátusát.
Eközben édesanyja az új Kongregáció apátnője lett, és a családi vagyont kimerítette egészen addig, hogy mindent el kellett adnia, és le kellett mondania a Rendről.
Anna nővér a fogadalomtétel után Alexandriában dolgozott mint zene és rajz tanár. Lelkesen élte hivatását és lendülettel szentelte magát minden tevékenységnek.
1937-ben a Segítő Szűz Mária Leányai letelepedtek Magyarországon, és Anna nővért Oladra küldték, az első házba, melyben óvoda, elemi iskola és oratórium működött. Itt zenét tanított és a plébánia orgonistája volt. Erős honvágyat érzett Olaszország után, és kérte, hogy visszatérhessen, de ez nem volt lehetséges. Így hát lelkesen a helység leányainak szentelte magát, énekkarba és színjátszó körbe vonzotta őket.
Amikor megnyílt a tényői ház, Anna nővér két másik nővérrel odaköltözött. Az első időszakban, a világháború kirobbanásáig derűsen dolgozott, a nép nagyrabecsülése vette körül, s mint mindig, éneket tanított és a plébánia kántora volt.
1944-ben először a németek, majd az oroszok foglalták el Tényőt, s arra kényszerítették a nővéreket, hogy hagyják el házukat, és a plébánián kérjenek menedéket. Szolgálataival sikerült Anna nővérnek megnyerni a katonák jóindulatát és így ellátni élelmiszerrel a nővéreket és a falusiakat. A szegénységet és a szenvedéseket érzékenyen, de tevékenyen élte meg.

1950-ben a kormány megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét és elkobozta javaikat. A nővérek levették szerzetesi ruhájukat, menedéket és munkát kerestek. Anna nővér Tényőn maradt Szikriszt Julia nővérrel együtt. A családi örökségből megmaradt pénzen vett egy házat, és folytatta a kántori tevékenységet, hogy fenntartsák magukat. Nagy veszteség volt számára Júlia nővér halála, aki egyedül hagyta őt.
Az 1956-os budapesti forradalom, majd az orosz elnyomás megrengte amúgy is gyenge idegrendszerét. Nem fogadta el az egyik elöljáró meghívását, hogy csatlakozzon a kis budapesti közösséghez, de elfogadta a javaslatot, hogy Olaszországba menjen. Azonban politikai menedékjogot kellett volna kérnie ahhoz, hogy a vízum lejárta után is ott maradhasson, de inkább Magyarországra akart visszatérni.
Itt várt rá a következő ok, ami miatt egészsége újra összeomlott: a plébános, arra gondolva, hogy nem tér vissza többé Olaszországból, felszámolta háztartását, elvitte bútorait, és mindenét, amije csak volt. A Delegáta újból felajánlotta, hogy befogadják Budapesten vagy Esztergomban. Anna nővér a másodikat választotta, de elszigetelve, rettegve a rendőrök letartóztatásától és a kínzástól. Készült a szakvizsgálatra és kórházi elhelyezésre, de a bürokratikus nehézségek ezt akadályozták és késleltették.
Anna nővér kiült az ablakba Budapesten a második emeleten, hogy fürkéssze a szomszédos teret, mindig rettegve, hogy esetleg észreveszik a rendőrök. Néhány járókelő meglátta őt, észrevette a veszélyt, néhányan fölszaladtak a lépcsőn, betörték az ajtót, hogy visszahúzzák az ablakból. Ő megrémült, tett egy rossz mozdulatot, ami miatt elvesztette az egyensúlyt, és az ablakból fejjel lefelé a földre zuhant. Az ütéstől meghalt, tragikusan lezárva ezzel egy áldozatos, gyötrődő életet, amely biztosan megérdemelte az Isten irgalmas ölelését. Első péntek volt, Jézus Szívének szentelt nap, akit Anna nővér különösen tisztelt.

Szülei: Orosz Ignác és Kovács Paula
Született: Mezőnyárád, 1923. augusztus 13.
Meghalt: Miskolc, 2005. november 23.

Első fogadalom: Conegliano, 1951. augusztus 6.
Örök fogadalom: Padova,1957. augusztus 5.

Viszonylag nagyon kevés hírünk van Paula nővér életéről. Mezőnyárádon született, elsőnek a 4 gyermek közül.
Szülei házassági anyakönyvi kivonatából tudjuk, hogy római katolikusok voltak mind a ketten. A falu plébánosa igazolja saját és a falubeliek megbecsülését a házastársak áhítatáért és az Egyház iránti becsületes és példás hűségükért. Nyilvánvaló volt számára a fiatal Paula vallásos jámborsága és buzgósága, mely példa nagyon pozitívan vésődött barátnői lelkébe, felfedve a nevelői és apostoli tevékenységhez való rátermettségét.
Az édesapa az Államvasutaknál dolgozott, ezzel biztosította a család megélhetését. Szerényen mindenük megvolt, ami szükséges.
Az édesanya otthon dolgozott, teljesen lekötötte a négy gyermek nevelése. Meg volt győződve arról, hogy ez szükséges a jó nevelésükhöz.
Éppen hogy nagykorú lett, Paula megszerezte a szabó mesterséget, amely nagyon hasznos lesz egész életén át.
A faluban, ahol született és nevelkedett, magába szívta a szalézi lelkiséget, hiszen a szaléziaknak ott volt a noviciátusa, melyben intenzíven élték a szerzetesi életet, és nagy lelkesedéssel sugározták az Alapító karizmáját. Paula valóban korán megismerte Don Bosco szellemét s ez elbűvölte őt.
Lassan, de határozottan érezte szívében az Úr hívását, s látta, hogy ez a Segítő Szűz Mária Leányainál valósulhat meg. 23 éves korában, miközben a második világháború borzalmasa végéhez közeledett, Paula elhagyja a családot, és az orosz határhoz közeli mándoki közösség fogadja be.
Elkezdődött a jelöltség időszaka egy szerzetesházban, melyben az apostoli munkát óvodában és az állami elemi iskolában végezték.
A fiatal magyar lányok képzése ebben az időben Olaszországban történt. Ezért 1949-ben 3 jelölttel együtt oda utazott. A családon felül Paula szülőföldjét is elhagyta és szembesült a radikális döntésével járó nehézségekkel.
Padovába érkezett, ahol a posztulátust végezte, majd Coneglianóba ment, ahol a noviciátus végén első szerzetesi fogadalomhoz bocsátották.
Paula nővér azonnal dolgozni kezdett a tartomány különböző közösségeiben. Szerzetesi életének első évét Moglianóban töltötte, ahol a szaléziak mellett működött a nővér közösség, majd áthelyezték Velencébe a „Maria Ausiliatrice” közösségbe, ahol a bentlakók asszisztense és szakmai oktató volt.
1954-55-ben szabóként működött „San Giorgio” közösségben ugyanabban a városban, de itt csak egy évig maradt, mert Coneglianóba helyezték a „Collegio Immacolata”-ba. Ebben a házban is csak 1 évig tartózkodott.
Egy másik hely, ahol szintén 1 évet töltött, a páduai tartományhoz tartozó Legnaro. Az itteni közösségben is szakmai oktató volt.
Nincs sehol leírva, de a gyakori házcsere alapján azt lehet gondolni, hogy az ő rendelkezésre állása valóban készséges volt, szem előtt tartva egyenes, jól integrált viselkedését, mely nem nyit kaput más feltételezéseknek.
Végül hosszú zarándoklata után megpihent San Vito al Tagliamento-ban, a Madonna di Rosa szentélye mellett, ahol folytatta szakmai oktatói munkáját. Éppen erről az időszakról maradt ránk az egyetlen tanúságétel, melyet egy nővér hagyott ránk: „Ismertem Paula nővért a San Vito al Tagliamento közösségben, amikor az a ház tele volt tevékenységgel. 1957 volt, amikor belépni készültem az Intézménybe, mint aspiráns.
Paula nővér varrta meg a ruháimat és a kelengyémet nagy örömmel, szívélyesen. Nagyon értett munkájához, de mindent egyszerű tartózkodással, szerényen tett, hivalkodás nélkül. Mindig derűsnek láttam és nyugodtnak. Kiegyensúlyozott személyiség volt, megingathatatlan… Nyilvánvaló volt, hogy őrzi és táplálja önmagában a békét, tudatlanul is sugározza mindazokra, akik találkoznak vele.”
Nem okozott nehézséget számára, hogy szeresse közössége tagjait s akik látogatták. Szelíd, közösségi ember volt, készségesen bocsátotta rendelkezésre szabás-varrás és hímző tudományát.
1970-ben idős szüleinek bizonytalan helyzete visszahívta őt hazájába, melyre továbbra is a kommunista diktatúra igájának súlya nehezedett. Saját betegsége miatt is nehéz év várt rá.
Visszatért azonban Olaszországba, sebészeti műtétnek vetette alá magát, amely majdnem élete végét okozta. Egy ideig Velencében maradt, végül 1973-ban végleg hazatért Magyarországra, ahol a rokonok, különösen az édesanyja szükségletei egyre nehezebbekké váltak számára.
A kommunista rendszer alatt a Veneto-i tartomány –ahová Magyarország is tartozott – Tartományfőnöknője illegálisan meglátogatta a nővéreket, akik családban éltek látszólag laikus státuszban, és dolgoztak, mint a többi állampolgár, minden megkülönböztetés nélkül. Paula nővér soha nem hiányzott ezekről a találkozásokról, mindig várta a híreket az Intézményről, az elöljárókról és az ismerős és szeretett nővérekről.
1998. Karácsony ünnepén ezt írta a Tartományfőnöknőnek: „nem küldhetek élő virágokat, ezért úgy gondoltam, hogy olyan virágokat küldök, amelyeket saját kezemmel hímeztem nagy örömmel. Hálát adtam a Madonnának, hogy segített befejezni a munkát ingatag egészségem ellenére.
A virágok hálát, gyermeki szeretetet és honvágyat illatoztak. Az ő szabó és hímző mestersége megengedte az illegalitás ideje alatt is, hogy szerényen meg tudjon élni. És amikor Magyarországon nem lehetett Istenről beszélni, a mi nővéreink előre nem látott módon és titokban segítették a plébánosokat a katekizmus tanításában, és a gyermekek első szentáldozásra való felkészítésében. Nagy volt a kockázat, néha súlyos volt a helyzet, de a hit erősebb és szívósabb volt a rezsim keménységénél.
Valóban az állhatatos hit tartotta meg Paula nővért, hogy legyőzze a mindennapi szenvedéseket, a hosszúra nyúló csend súlyát és a mélységes magányosságot.
40 év illegalitás után megnyílt Magyarországon a Segítő Szűz Mária Leányainak első közössége. A magyar nővérek, akik politikai okokból a családjuknál éltek, vagy Olaszországban maradtak, megadatott a lehetőség, hogy válasszanak: visszatérnek a Közösségbe, vagy családjukkal maradnak; visszatérnek Magyarországra, vagy Olaszországban maradnak.
Megfontolva gyenge egészségét, Paula nővér úgy döntött, hogy családjával marad, de kiváló kapcsolatot tart fenn az elismert közösséggel.
Nem tudjuk, hogyan teltek utolsó napjai, de reálisan feltételezhetjük, hogy buzgó imája és a sok megpróbáltatáson átment hite végig megtartotta őt hűségben az Úrhoz és az Intézményhez.

Etelka nővér 1939. február 14-én Budapesten született. A szaléziakkal már gyermekkorától kapcsolatban volt.
Családjával Vízivárosban élt, nem volt testvére, de nagyon sok jó barát vette őt körül a Szent Anna templom közösségéből és a Batthyány utcai iskolából.
Szülei gyakorló katolikusok voltak, együtt jártak a vasárnapi szentmisére és őt hittanra is járatták. 1950 után nagy kockázatok ellenére tovább folytatta hittan tanulmányait. 1951-ben Dr. Edelényi István atya énekkarába került, amihez hozzá tartozott a hitoktatás és a nyári lelkigyakorlat is Péliföldszentkereszten. Az egyik ilyen lelkigyakorlaton az atya magyarázta Jézus szavait; „Az aratni való sok. A munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” Etelka nővér erre így emlékezett vissza: „Engem nagyon megérintett. Mintha azt mondta volna nekem az Úr Jézus, hogy engem is vár a lelkek megmentésének munkájában. De hát én nagy családot szeretnék – pörlekedtem. Meg hát különben sincsenek Magyarországon nővérek… „És Joli néni és Kató néni, a Jézus Szíve Néplányok, akik veletek foglalkoznak?” – kérdezte szelíden Jézus.”
Nagy belső vívódás után, 1955. szeptember 4-én Etelka nővér eldöntötte, hogy szerzetesnővér szeretne lenni.
1956. május 31-én találkozott először szalézi nővérekkel, Budapesten a Kórház utcában. Ezen találkozás után úgy érezte, hogy hazatalált. Nagyon boldog volt és az öröm egész életében megmaradt a szívében. Azt érezte, hogy ez az a hely, amit a Jóisten készített számára. De erről az örömről nem beszélhetett senkivel.
Egy évvel később belépett a nővérekhez és egy év jelöltség után elkezdte a noviciátust. Ebben az időszakban tanítónőként dolgozott, de két évvel később felfüggesztették – „klerikális beállítottsága miatt, az ifjúság nevelésére alkalmatlan” – okkal.
1960. augusztus 5-én első fogadalmat tett.
Amikor 1965-ben kitiltották a szalézi tartományfőnököt Budapestről, Etelka nővér volt a közvetítő a tartományfőnök és rendtársai között.
Közben elvégezte a matematika szakot és elkezdett matematika tanárként dolgozni.
1979-ben Rómában tett örökfogadalmat.
1989-ben, amikor a politikai helyzet lehetővé tette, Etelka nővér az elöljárók megbízására azonnal intézkedni kezdett, hogy a Segítő Szűz Mária Leányai Intézmény újra működhessen itt Magyarországon.
1990. július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén Etelka nővér és négy jelölt beköltöztek a Pesthidegkúti plébániára, majd 20-án másik két nővér – Jeriga Anna nővér és Bognár Anna nővér – visszajött Olaszországból, így július 24-én megtörtént a hivatalos rendházalapítás.
2001-ig Etelka nővér a Pesthidegkúti rendházban tevékenykedett, amelyről így mesélt: „Igyekeztünk megismertetni magunkkal az embereket. Elbeszélgettünk a gyerekekkel, szombat délutánra játszani hívtuk őket. Eleinte 1-2-en, majd egyre többen jöttek. Mindig volt egy kis lelki része is a találkozónak, különböző kézműves foglalkozásokat is tartottunk és sokat játszottunk. A családokat is megszólítottuk. Beszélgetésre, közös játékra hívtuk őket.
Később szűknek bizonyult a rendház. Építettünk hozzá a földszintre egy 81 m2- es játszószobát, az emeletre kápolnát, hittantermet meg négy kicsi szobát. A családokban egyre több gyerek született, fölmerült az óvoda igénye. 1995. szeptember 8-án volt az alapkőletétel és 1996. szeptemberében elindult a 3 csoportos Szent Család óvodánk.”

Amikor áthelyezték Etelka nővért Egerbe, az egyetemi leánykollégium nevelője, később vezetője, valamint házfőnök lett.
2013-ban újra Pesthidegkútra került, ahol alázatos, imádságos jelenlétével gazdagította a helyi szerzetesi és plébániai közösséget.
2023. decemberében daganatot fedeztek fel a tüdejében. Betegségét türelemmel, Istenre hagyatkozva élte.
Szentségekkel megerősítve 2024. március 22-én a közössége imádságos jelenlétében tért haza az Atyához.

Szülei: Szikriszt József és Virág Anna
Született: Nagymaros, 1911. július 2.

Meghalt: Tényő, 1969. október 16.
Első fogadalom: Ottaviano (Nápoly), 1939. augusztus 6.
Örök fogadalom: Tényő, 1946. november 3.

Julianna még kicsi volt, amikor elvesztette édesapját, aki az első világháború alatt halt meg. Édesanyja fáradozott, hogy eltartsa az 5 gyermeket. Anyukája betegségéhez és kimerültségéhez más bajok is társultak, ami majdnem öngyilkossághoz vezetett. Visszatért a vallás gyakorlásához, amely segítette őt, hogy visszaszerezze a reményt és a bizalmat. Mint minden testvére, Júlia is megtapasztalta az elvégzett munka utáni fáradságot, hogy tisztességesen fenntartsák a családot.
Budapesten élt, amikor elkezdte látogatni a szalézi templomot. Ott ismert meg egy szalézi nővért, aki segítette őt, hogy Szűz Mária szeretetében és a szentségek vételében megerősítést találjon. Abban az időben még nem volt háza az Intézménynek Magyarországon. Egy kis csoport fiatal lány már Olaszországban volt, néhányan már fogadalmasként, mások pedig képzés alatt.
Júlia közben nagykorú lett, s hagyta, hogy a misszió, a szalézi nővérek lelkisége magával ragadja. Segítette a szalézi élet választásában, hogy a nővérek a szegény és elhagyott fiatal lányoknak szentelik magukat.
1936. januárjában elutazott Torinóba, ahol Madre Luisa Vaschetti generális anya befogadta, mint aspiránst, és elküldte Nápolyba, ahol az örök fogadalmas Tóth Erzsébet nővér tartózkodott, aki segítette őt az olasz nyelv elsajátításában.
A 25 éves posztulánson azonnal megmutatkoztak jó tulajdonságai: általában derűs és szívélyes volt. A kápolnában összeszedetten imádkozott. Készséges volt és szerény, nagylelkű és tevékeny. A posztulátus kezdetétől fehérnemű varróként dolgozott, amit még nagylánykorában sajátított el, amikor anyukájának segített.
1937. augusztusában lépett a noviciátusba Ottavianóban (Nápoly). A társai –akik sokan voltak abban az időben-, úgy emlékeznek rá, mint aki tartózkodó és szívélyes, jól nevelt és kedves. Mindnyájuk számára épületes volt az a fesztelenség, mellyel a hazájától való távollétet élte meg. Sikerült egy kedves mosollyal eltitkolnia megérthető fájdalmát.
Miután jól elsajátította az olasz nyelvet, a noviciátus második éve alatt, az elöljárók arra bátorították, hogy készüljön fel és szerezze meg az óvónői oklevelet.
1940-ben, alapos vallási és intellektuális képzés után Júlia visszatért Magyarországra, ahol már 3 éve megnyílt az első ház Oladon óvodával, elemi iskolával, műhellyel és ünnepi oratóriummal. Ő óvónői beosztást kapott.
De ezekben az években egész Európa bevonódott a második világháborúba 1939-től. Ha elkezdtek egy tevékenységet, sok nehézségre bukkantak. Így Oladon is. Ezek legyőzéséhez nagy hitre és áldozatkész lelkületre volt szükség, annál is inkább, hogy 1943-ban már a második rendház is megnyílt Tényőn. Még ebben az éven ide helyezték Júlia nővért, s itt dolgozott 1949-ig. 2 évvel előbb volt bátorságuk a nővéreknek megnyitnia harmadik házat, Budapesten kollégiummal, óvodával, műhellyel, ünnepi oratóriummal. 1949-ben le kellett mondani minden tevékenységről, mindenekelőtt a tanításról. Júlia nővér azt választotta, hogy Magyarországon marad, és a tényői plébánián vállalt szolgálatot.
Az orosz megszállás alatt, oly sok veszély között (erkölcsi veszélyek között is) a nővérek megtapasztalták a Segítő Szűz Mária hatékony pártfogását. Le kellett vetni a szerzetesi ruhát és el kellett hagyni a házukat. Átmenetileg Júlia nővér a plébánia épületében volt vendég, és kemény munkával kellett eltartania magát. Nővértársaival együtt igyekezett jóságot vetni, és bátorítani a helység lakóit, akik nagyra becsülték és szerették a nővéreket.
Nem tudjuk, hogy pontosan mikor jelentek meg egy daganat jelei, melyek aggodalomra adtak okot. Nehéz és fájdalmas sebészeti műtétnek kellett alávetnie magát, melyet bátran és türelemmel viselt el. Éppen hogy sikerült visszanyerni az erejét, nagylelkűen tovább folytatta munkáját, mintha mi sem történt volna. Ezekben az években sokat szenvedett családi gyászok miatt is, beleértve édesanyja elvesztését.
Amikor felépült daganatos betegségéből és egy tüdőgyulladásból, Júlia nővérnek szanatóriumba kellett mennie. Az orvosok és ápolónők épültek finom jóságán, türelmén, erején.
Visszatérve a szanatóriumból, a rossz folytatódott, a rák szétszóródott, s az életfontosságú szerveket is elárasztotta. Sokat szenvedett és tudatában volt állapota súlyosságának. Természetesen beszélt a halálról, és élő hittel várta. A legkisebb szolgálatot is hálásan köszönte.
Kérte, hogy adják föl neki az utolsó kenetet (akkor még így hívták). Hálás volt az ápolásért, melyben az akkori Delegata, Tóth Erzsébet nővér részesítette.
Szívesen fejezte ki egyetlen kívánságát, hogy Budapesten temessék el édesanyja mellé.

Szülei: Tóth Lajos és Rün Júlia
Született: Esztergom, 1900. november 19.
Meghalt: Jászberény, 1994. április 1.

Első fogadalom: Nizza Monferrato, 1928. augusztus 5.
Örök fogadalom: Nápoly, 1934. augusztus 5.

Vállalkozó szellemű vallásos nő, a szalézi karizma rajongója. Erzsébet nővér jelezte az FMA jelenlét kezdetét és újrakezdését Magyarországon. Gyakorló katolikus nagycsaládhoz tartozott, melyben jó katolikus nevelésben részesült. Élénk felfogású. Elemi iskolai tanítói majd hitoktatói oklevelet szerzett. Ez a szenvedély egész életében elkísérte, az illegalitás nehéz periódusaiban is. Lelki vezetője, aki nagyon tisztelte Don Bosco karizmáját, megismertette vele Intézményünket, s ez megragadta őt.
1925. augusztus 13-án –kb. 25 éves volt akkor – elutazott Torinóba azzal a szilárd elhatározással, hogy megkezdi a képzést a Segítő Szűz Mária Leányainál. Egy év után mesélte el, hogy egy barátnőjével érkezett Olaszországba a nyelv ismerete nélkül. Csak két szó szolgált tájékozódásul: „Torino” és Don Bosco”. Elért Valdoccóba, s a „Piazza Maria Ausiliatrice”-i rendházba lépve úgy érezte, hazaérkezett. Január 31-én megkezdhette a posztulátust Torinóban, s a következő augusztus 5-én a noviciátust Nizza Monferratóban.
1928. augusztus 5-én tette le az első fogadalmat, s rövid idő után Nápoly Vomeroba küldték, mint a növendékek asszisztensét, zenét és festészetet tanított nekik. 8 évig maradt ott, melynek végén az elöljárók kérték, csatlakozzon 3 FMA honfitársához, hogy megnyissák az első házat a szeretett Magyarországon, Oladon, ahol ő lett a direttrice. l937. szeptember 8-a volt, Szűz Mária születésnapja. Szegénysége miatt ezt a helyet „Magyar Mornesé”-nek hívták, ahol Erzsébet nővér az elemi iskolában tanított és a kántori feladatokat is ellátta.
Egy nővér, aki 1939-ben jelentkezett aspiránsnak, emlékezik a szeretetteljes fogadtatásra és a meleg vacsorára, amivel apukáját is megkínálta, aki elkísérte őt. Egy másik tanúságtétel: „Amikor beléptem, mint aspiráns, a direttrice nagyon jó benyomást keltett bennem egyszerűségével és a házi munkában való jártasságával. Az volt az elképzelésem, hogy az elöljárónak tiszteletet kell kelteni, ám ő
kinyitotta a szívemet és megéreztette velem, hogy a közösségben otthon vagyok. Utánam belépett még két aspiráns. Erzsébet nővér azt akarta, hogy legyünk mindig derűsek és vidámak, mindenekelőtt a felüdülés ideje alatt.”
1943-ban a kis közösség átköltözött Mándokra, az orosz határ közelébe. Egy FMA tanúsítja: „Szegénység uralkodott a házban, de ez nem csökkentette a mi lelkesedésünket, mert Erzsébet nővér derűs lélekkel és Istenbe vetett nagy bizalommal tudta nézni a valóságot.” A gazdasági szűkölködést a falu népe igyekezett lehetőségei szerint enyhíteni, de szenvedtek az ateizmus légköre miatt is, mely kezdett úrrá lenni. 1944-ben a fenyegető német megszállás elöl Mándokról Tényőre költöztek 1947-ig, majd Budapestre, ahol ismét direttrice lett.
Az elöljárók kinevezték a Segítő Szűz Mária Leányai magyarországi delegátájának, hogy figyeljen a nővérek épségére, akik okosan és bátran folytatták Krisztus hitének hirdetését, igyekeztek megközelíteni a fiatal lányokat és segíteni őket, hogy közelebb kerüljenek a katolikus valláshoz. Azzal is megbízták, hogy kísérjen néhány érzékeny lelkű fiatal lányt, hogy fölfedezzék életükben Isten tervét, és segítse őket az Istennek szentelt élet választásában a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményben.
1950-től 1990-ig a clandestinitás (illegalitás) nehéz éveiben elköltözött Esztergomba a szüleihez. A többi nővért is, világi ruhában, a családja fogadta be. Erzsébet nővér tanúságtétele buzdította őket, hogy megmaradjanak a hivatásban és küldetésben a kommunista kormány korlátozásai és a nagyon veszélyes helyzet ellenére. Elég Mindszenty Bíboros hősiességére és a marxista rezsim által üldözött néhány szalézira gondolni, hogy elképzeljük ezen nővéreink által átélt évek vértanúságát.
Erzsébet nővér mély hittel ápolta az Eucharisztikus Jézus és Jézus Szentséges Szíve tiszteletét. Gyermeki bizalommal fordult Máriához, a Keresztények Segítségéhez, szívesen beszélt Don Boscóról és Madre Mazzarellóról. Lelkesedett hivatásáért és a szalézi küldetésért, folyamatosan Isten országáért dolgozott, gyümölcsöztette kapcsolatteremtő képességét, különösen a gyermekekkel: könnyű volt beszélgetést kezdeményezni velük, ami aztán kis hittanórába torkollott. Lelkes apostola volt a jó nyomtatott kiadványoknak is.
Érzékeny volt nővértársai, a szegények, a betegek felé, igyekezett megosztani velük, amit lehetett. Egy nővér tanúsítja: „Nagylelkű volt és áldozatkész. Amikor az elöljáróktól ruhaneműt kapott, nekem engedte át a legjobbakat, mert állami óvodában dolgoztam. Emlékszem, hogy szívesen ment kórházakba, hogy megerősítse a betegeket, mert tapasztalatból tudta, hogy a betegek mennyire várják a látogatókat.”
Kerényi Anna nővér, magyar FMA, Olaszországból követte a szeretett magyar földön zajló eseményeket, jól ismerte Erzsébet nővért és más nővéreket is, kijelentette: „Modern mártírok”. A lehetőségek korlátai között, nem kevés nehézség közepette Erzsébet nővér igyekezett fenntartani a kapcsolatot az elöljárókkal, és megismertetni az Intézményt. Az Úr ajándékának vélte, hogy 1964-ben visszatérhetett Torinóba, hogy részt vegyen az Egyetemes Káptalanon, és elért Rómába is 1975. szeptember végén és 1980-ban.
Az illegalitás végén okosan valósított meg néhány pasztorális kezdeményezést érzékeny lelkű laikusok közreműködésével. A megpróbáltatások elviselése ellenére, hála mélyen vallásos lelkületének, derűs maradt. Erős karaktere és a fiatal nővérek más mentalitása miatt nehézzé vált az együttműködés és a megértés. Mindazonáltal a fiatal nővérek tisztelték és értékelték őt, bátorsága és állhatatossága miatt, amivel őrizte a szalézi karizmát az üldözések alatt. Ezért is az Intézmény élete magyar földön újra virágozott a kommunista diktatúra után.
1992-ben fizikailag legyengült, 91 éves volt már. Jászberénybe, egy idős szerzetesnők számára fenntartott házban helyezték el. Egy nővér írja: „A betegség ideje alatt mindig derűsnek találtam Erzsébet nővért, Isten akaratára hagyatkozva. Sohasem hallottam siránkozni a szenvedések és megpróbáltatások miatt, melyek elkísérték élete folyamán.”
Két év intenzív imádság és felajánlás után hunyt el 1994. április 1-én. A temetés napján az eget sűrű felhő borította, de nem esett. A temetési szertartás alatt egy napsugár egy pillanatra megpihent a koporsón. Erzsébet nővér biztosan közben jár szent hivatásokért, hogy „egy napsugár” folyamatosan öntsön reményt az ő népébe.