„Vak vezet világtalant”

- avagy a Láthatatlan Kiállítás -

„A sötétség szűnni kezd már, az a Csillag eljő hozzánk, véget ér a gyász, a sóhajtás.” – énekeljük egyik gyönyörű karácsonyi népdalunkban. Mikor sötétségről beszélünk, mi, látó emberek általában a szemünkkel megtapasztalható éjszakára, sötét égboltozatra, lámpa nélküli helységre gondolunk. Eszünkbe sem jut, hányféle sötétség is létezhet még a földön: a sötét színek, a vak embertársaink hétköznapjai, egy reménytelen napunk, számtalanszor megtapasztalt lelki sötétségeink…
A Láthatatlan Kiállítás egy olyan hely, ahol az elmúlt héten mi magunk is megtapasztalhattuk, milyen is az, mikor valóban „vak vezet világtalant”. Ezt a kiállítást azért hozták létre, hogy minden ember megtapasztalja, milyen „vakságban” élni, a csoportokat pedig teljesen vagy részlegesen vak emberek kísérik végig a koromsötét termeken, amik az élet különböző színtereit jelenítik meg.
Animátorainkkal átélhettük, milyen is teljesen kiszolgáltatottá válni; milyen, ha olyan érzékszerveinket kell használnunk, amiket alapvetően nem feltétlen értékelünk a hétköznapokban. Milyen teljesen elveszettnek lenni; milyen az, amikor az egész csoportban csupán egy ember van (a csoportvezető), aki tudja hol járunk, mi történik velünk. Hogy mennyire bizonytalanok tudunk lenni, és mennyire nem látjuk az előttünk lévő utat, a soron következő lépéseinket…
Valahogy így érezhetünk akkor is, amikor „lelkileg vagyunk sötétben”, mondhatni „lelki vakságban” szenvedünk. Tapogatózunk, értetlenek vagyunk, nem látjuk a kiutat, magányosnak és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, a teljes bizonytalanságból esünk át egyik napról a másikra. Ellenben ha használjuk más érzékszerveinket – különösképpen a lelkünket – felfedezhetjük, hogy van mellettünk Valaki: az Élet Csoportvezetője. Aki mindenkinél jobban ismer minket, aki mindig tudja a kiutat, aki nem engedi, hogy bennragadjunk a bizonytalanságban, aki képes bátorságot önteni belénk, s aki végül megszünteti a Sötétséget. Ő maga láthatatlan, de annál inkább láthatóvá szeretne válni számunkra.
Még mindig van egy kis idő karácsonyig… kívánom, hogy tudjuk észrevenni Csoportvezetőnket, hogy akarjuk megtalálni a kiutat a Sötétségből; hogy Szentestére lelkiekben is meg tudjunk érkezni a Világ Világosságának jászlához!

Szögeczki Sára