És neked hol a helyed?

Kategória: Elmélkedések

A királyi pár esküvőjéről érkezik meghívó a postaládádba, s mi több, még a lakodalomba is invitálást kaptál. Hogyan viselkedsz? Ujjongva készülődsz? Vagy halogatod a döntést, mondván nem vagy te odavaló abba a közegbe, nincs is elég elegáns, gazdag öltözéked? Vagy túlcsorduló büszkeséggel húzod ki magad, mivel azt gondolod, hogy a meghívás a te érdemed? Érdemes pár percig elgondolkodni, mi magunk hogyan reagálunk egy ünnepi, lakodalmi meghívásra? És Isten meghívására a Mennyországba, az Üdvösségbe?
Jézus példabeszédében frappánsan mutat rá az alázat valódi és igaz értékére, mikor arra hív minket, hogy az utolsó helyet foglaljuk el, ahonnan előre invitálhatnak bennünket. De mit is akar Jézus ezzel mondani? Mit is jelent az alázat valójában? Talán azt, hogy tudom, hol a helyem Istenem előtt és embertársaim közt, és a helyemen éppen ezért boldog és szabad lehetek. Örömöm forrása pedig az a tudat, hogy Isten az, Aki valójában tudja, hol az én helyem, Ő hív meg engem erre a helyre a Vele való egységben, így számomra nem létezik kisebb vagy nagyobb, rosszabb vagy jobb hely. Csak a saját helyem létezik, amit Uram elkészített számomra, és ez a hely az Ő Szívében van elrejtve, ahova meghívott, ahova elvezet, és ahol boldogsággal tölt el engem.
Éppen ezért az alázat példája lehet az a vendég, aki elfogadja a meghívást, de a lakodalomban az utolsó helyre ül. Tudja, hol a helye, miközben nyitott szívvel van jelen, szeretettel, elvárások nélkül. Ez a vendég hálás, és örül annak, hogy meghívták, nem akar nagyra törni. Azaz, úgy ahogy van, elfogadva gyengeségeit és erősségeit, befogadja a szeretetet, amit az Úr kínál, a meghívást, ami mindünknek szól. Az alázatos szív ezután képes megtapasztalni, hogy Isten szeretete nagyobb, mint amiről valaha is álmodott. Hisz Isten nemcsak meghív a lakodalmába, hanem egészen Maga mellé emel, Magába von. Nem azért mert bármelyikünk is méltó lenne rá, hanem mert szeret.
Meghívottságunk nem rólunk szól, hanem Isten végtelen szeretetéről, ami teljesen nekünk ajándékozza Önmagát, s szeretetét befogadva minket is viszonzó szeretetre, önátadásra késztet. Nem kényszerből, hanem szabad szeretetből. A valódi alázattal teli szív sosem a saját méltóságát figyeli, hiszen tudja, hogy sosem lesz méltó Istenhez. De a kérdés itt nem is a méltóság, hanem a szeretet, ami feltétel nélküli és nem vár viszonzást, csupán befogadást. De a szeretet óhatatlanul adni akar, s ha befogadjuk Isten szeretetét, akkor ez minket is képessé tesz arra, hogy minden erőnkkel viszonozni akarjuk azt. Ennek a végtelen szeretetnek a befogadása és odaadása az, ami valódi örömmé válik Isten, magunk és testvéreink számára is.