Vasárnapi gondolatok

Kategória: Elmélkedések

Jerikóba érkeztek. Jerikót tanítványai és nagy tömeg kíséretében hagyta el. Útjuk mentén egy vak koldus, Bartimeus, Timeus fia üldögélt. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus jön arra, kiáltozni kezdett: “Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Sokan csitították, hogy hallgasson el. e azonban annál jobban kiabált: “Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus erre megállt: “Hívjátok ide”, mondta. Azok odaszóltak a vaknak: “Bátorság, kelj föl, téged hív.” Erre ledobta köpenyét, fölugrott és odasietett Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: “Mit tegyek veled?” “Mester, kérte a vak, azt, hogy lássak.” Jézus így szólt hozzá: “Menj, hited meggyógyít téged.”
Azonnal visszanyerte látását és csatlakozott hozzá az útján. (Mk 10,46-52)


Vakon imádkozni annyi, mint úgy érezni, mintha Isten távollétében imádkoznék, pedig Ő itt van, csakhogy én érzéketlen vagyok.

Túl nagy életem zaja, túl sok a tennivaló, az idő mindig rohan, emberek hada kereszteződik közted és köztem… nem látlak és nem érhetek hozzád, csak talán hangom juthat hozzád…
Innen a kicsinységemből, ültemből a földről… első próbálkozásra halkra sikerednek szavaim: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! …
Bizonytalan vagyok, képtelenség, hogy Te ide, hozzám jöjj… magamra és sorsomra tekintek… vágyaim vannak, többet akarok, de Veled, Uram!…

A dolgok világától elvakítva pont, hogy mélységek bejárására érzem magam képesnek.
Ha úgy gondolok magamra, mint a világmindenség egy részecskéjére, mulandó, törékeny és jelentéktelen porszemnek látom magam; ha azonban befelé fordulok, azt látom, hogy ebben a mérhetetlenségben semmi sem elég nagy ahhoz, hogy csordultig töltsön engem vagy kielégítsen valami. Egyedül, Uram, Te teheted ezt meg. Te, aki a magad számára teremtettél engem.

Meg kell állnunk a titok előtt, amelybe még nem hatoltunk bele, Ő előtte! De talán még előbb szólítanunk kell Istent, kiáltanunk kell hozzá keresve az utat, amíg az meg nem nyílik előttünk. Vagy míg valaki segítségünkre nem siet, és előbb csak elcsitít minket, hogy magunk mélységeibe tekinthessünk, majd pedig azt mondja: Bátorság! Kelj föl, téged hív!

Ki vagyok én Neked…, és Te ki vagy nekem, hogy én is ledobtam köpenyemet, fölugrottam és odasiettem hozzád? És mikor most veled vagyok már szavam sincs, vágyaim, kérdéseim,…, helyett csak annyit tudok én is kérni: Add, hogy lássak!

    • Felfedtem-e már saját vakságomat? Mi vakíthat engem?
    •  Saját lelki mélységeimet megtapasztaltam-e már? Mikor? Hogyan? 
    • Isten távollétében vagy közelségében érzem magam? Mit ajándékoz nekem pillanatnyi helyzetemben? Azzal a fénnyel, amely sötétségünkbe van bezárva. Egy ihletés, egy szó, egy érzés, egy tettre késztetés lehet mostantól fogva utunk, reményünk, igazi kincsünkké válhat.
    • Milyen érzéseket kelt bennem: „Azonnal visszanyerte látását és csatlakozott hozzá az útján.” (közömbösség, boldog megértés, hála, öröm, csodálkozás,…)? Vajon miért?