Beatrice nővér

Kategória: Hivatás

„A legnagyobb kincs Isten kegyelme.”

                                                     Don Bosco

Megkértem Beatrice Romani, olasz missziós nővért, meséljen a hivatásáról, de nemet mondott. Lányos zavarában szabadkozni kezdett, hogy az ő története nagyon egyszerű, és csak Isten kegyelme számít. Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot és némi unszolás után elkészült ez a rövid kis interjú.


-Beatrice nővér, mesélj kicsit a kezdetekről!
-Ha visszatekintek az elmúlt 45 évre, csak azt tudom mondani, hogy az én hivatásom Isten kegyelme. Teljes képtelenség, hogy valaki 11 évesen el tudja dönteni, hogy nővér szeretne lenni. A plébános is azt mondta, hogy még túl fiatal vagyok, és meglátjuk mi lesz ebből a „komoly” elhatározásból. Nem sokkal később Torinóba költöztem, a Don Bosco Nővérek kollégiumába, hogy befejezzem az általános iskolát, mert a falumban csak öt osztályos iskola volt. Egy nap elmondtam egy-két nővérnek, hogy szeretnék apáca lenni. Estére már mindenki tudta. Csodálkoztam, milyen gyorsan terjednek az információk.
Nagyon messzire kerültem a szüleimtől, a falumtól több mint 600 kilométerre. Ugyanakkor ez nem okozott nehézséget, mert én szerettem volna szabad lenni.

-Mit szóltak mindehhez a szüleid, a családod?
-A szüleim nagyon vallásosak voltak. Édesanyám, állítólag, apáca szeretett volna lenni, talán megörököltem a hivatását. Heten voltunk testvérek, és mindenki járta a saját útját. A szüleim megadták nekünk a kellő szabadságot, de rengeteget imádkoztak értünk. Édesanyám hite sokat jelentett a hivatásom alakulásában. Ő mindig mondta, hogy ezt komolyan át kell gondolni, én pedig csak azt ismételgettem, hogy tudom mit akarok. 
A testvéreim is elfogadták a döntésem, nem is volt más választásuk. Volt egy nővérem, aki 18 éves kora előtt férjhez ment, mondtam neki ha te dönthettél ilyen fiatalon, akkor én is.


-Az általános iskola után, mit csináltál?
-Beiratkoztam a tanító képzőbe, de nem fejeztem be, mert 18 évesen elkezdtem a posztulátust.
Minden reggel abban a szobában elmélkedtünk, ahol Mazzarello Mária meghalt. Áhitatos hely, de azért nem mondhatom, hogy mindig friss és összeszedett voltam, többször elbóbiskoltam ima alatt.

-Hány évesen tetted le az első fogadalmat?
-Húsz évesen, a noviciátus után.
 


-Éltél meg nehézségeket fiatal nővérként?
-Nem volt mindig könnyű. A noviciátus első évének végén, voltak kétségeim, hogy valóban ez-e az én utam. Hála Istennek, mindig volt, aki tudott segíteni, például a novíciamesternő és a lelkivezetőm, de a végső döntést én hoztam meg.
Ami a nehézségeket illeti, én mindig igyekeztem don Bosco példáját követni, ha egy szikla gördült az utamba és nem tudtam egyenesen tovább menni, akkor megkerültem.

-Volt valami amiről le kellet mondanod a hivatásodért?
- 16 éves voltam, amikor valaki megpróbált meggyőzni, hogy jobb lesz, ha családot alapítok, ha lesz férjem és lesznek gyerekeim. Erre én csak annyit mondtam, hogy létezik egyfajta lelki-anyaság is, és ezt ma is vallom. Nagyon tisztelem a családos hivatást, a nővéremet, azokat akik ezt az utat választják, de ehhez is kell hivatás. Ha nincs, nem lehet erőltetni. Az a legfontosabb, hogy kövessük Isten tervét.


-Ha az életedre tekintesz, hogyan látod benne Isten működését?
-Újra csak azt tudom mondani, hogy az egész életem csupa kegyelem. Az első fogadalomkor is sokan kérdezték, hogy hogyan lehet a szerzetességet választani. Azt válaszoltam, hogy a hivatás nagy ajándék, nagy öröm, nagy kegyelem. Valóban nem az én erőmből csinálom, mert én nagyon türelmetlen vagyok,  és Isten nélkül képtelen lennék bármire.


Beatrice nővér jelenleg Mogyoródon él, ahol nagyon aktív tagja a közösségnek, rengeteget dolgozik, és „teszi a jót”.

„Gondold meg, hogy csak a jótett tesz boldoggá.”
Don Bosco